A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)


(7. rész)

Ellenőrzött mobilizáció: a vörös gárdák

Sem Yao Wen-yuan támadása Wu Han ellen volt nem egyéni kezdeményezés, sem pedig Nieh Yuan-tzué Lu Ping ellen. A vörös gárdák felállítása sem volt spontán. Az apparátus maoista frakciója az általa kreált és vezetett „kulturális forradalom központi csoportjára” támaszkodva, a propagandaosztály eszközeivel rendelkezve elindította a középiskolások és egyetemisták tömegmozgalmát, eredetileg azt szorosan ellenőrizve. Ugyanezzel a céllal használta fel a korábban már létező csoportokat augusztusban, nevezetesen azokat a «magokat», melyek az egyetemeken a «munkacsoportokkal» szálltak szembe.

A «kulturális forradalom» első szakaszának mérlegét megvonva a Központi Bizottság 11. ülésszaka ezzel a rituálissá váló formulával határozta meg az ellenfelet: «káderek, a pártban is, a tőkés restauráció útja mellett kötelezték el magukat» (rövidítve Zou Zi Pai). Jóllehet evidens, a köztársaság elnöke, Liu Shao-chi és a főtitkár, Teng Hsziao-ping Mao ellenfeleit favorizálták, egyikőjük sem lett megnevezve, a párt tömegei még nem ismerik a vezetés «két vonala közötti konfliktus» tényét. Még az is lehetséges, hogy ezt a formulát formálisan a Központi Bizottság fogadta el kompromisszumként és, hogy alkalmazásában az új propagandafelelős, Tao Chua volt a garancia – ha nem a kezdeményező. A «tizenhat pontos döntés» egyébként vette a fáradságot, hogy a tisztogatások akciómezejét előre gondosan körülírja disztingválva a káderek között és megjelölve, hogy közülük csak 5 % lehet Zou Zi Pai. A «tizenhat pontos döntés» a Zou Zi Pai-ok elleni tömegmozgósításra szólít, de az ebben az időben csak a diákok és gimnazisták mozgalmára szorítkozott; az egyetemi fiatal oktatóknak megadták – Esmein formulája szerint – „a szükséges védelmet az apparátus zaklatása és megtorlása ellen”. A tény, hogy bizonyos módon hivatalosan politikai szerepet bíztak rájuk, új: Chou En-laj szerint „a bírálat szervei a diákok lettek” és Jean Esmein megjegyzi, „a szociopolitikai környezetből kiválás a párt és az adminisztráció bizottságainak bírálatával egyedül a diákok privilégiuma lett”. Úgy tűnik, hogy ekkor még a maoista frakció vezetői nem kalkulálnak. Egyrészt, a módszer jó a bürokráciával ellenséges fiatalság bizalmának megnyerésére (akkor is, ha az ezt eddig gondosan elrejtette). Másrészt az egyetemi ifjúságnak nyújtott politikai szabadság nem rejtett akkora veszélyeket, mintha azt az ipari munkásság vagy a bányászok számára adták volna: a limitált «tömegmobilizáció» kényelmesen kontrollálható. Az elővigyázatosság ellenére azonban a kockázat, ahogy a későbbi események mutatják, jelentős volt. A diákoknak nyújtott szervezkedési és sajtószabadságot, a éles logikával maguknak kikövetelt tüntetés szabadságát a népesség más rétegei is látták és irigylésreméltó helyzetnek találták. Olyan fegyver jött létre, mely könnyen azok ellen fordítható, akik maguk szerették volna használni. Nemsokára feltűnnek a vörös gárdák, melyek készek azokat is kritizálni, akik maguk adták meg az engedélyt a bírálatra, mások célja pedig nem a Zou Zi Pai-ok bírálata, hanem védelme. A népesség más rétegei, elsősorban a dolgozók, ugyanazokat a jogokat reklamálják, mint a diákok; a „bírálat” pedig a célbavett, vagy attól tartó káderek félelmetes reagálását hívja elő.

Az első vörös gárdák eredete a „fehér terror” idejének féltitkos csoportjai; a 11. ülésszak másnapján generalizálódnak, a középiskolások és egyetemisták elözönlik az utcákat. Ellentétben azzal, amit gyakran megerősítettek, a szó tiszta értelmében vett uniformist nem viselnek és csak a vörös karszalag viselése különbözteti meg őket. Általában nagyon fiatalok, sokan még tizenkét évesek sincsenek. Brutális megjelenésük a pszichológiai akció szükségletének felel meg, Jean Daubier alaposan elemezte: látványos tüntetéseik, fellépéseik célja, hogy mindenkinek kimutassák, hatalmas burzsoá erők maradtak meg, ezek ellen az osztályharc folytatódik:
«A párt propaganda-apparátusa hirtelen, teljes hatalmával a pekingi vörös gárdákra vetíti fényszóróit, ahogy azok elhagyván az iskolát elözönlik a várost».

A kezdeti károk jóval kisebbek, mint amiről Nyugaton írnak: minden meg volt tervezve, az előrelátott határokig terjednek az akciók. A múzeumokat bezárták, hogy az autentikus művészeti kincseket védjék és gondosan elrendezett „kiállítások” mutatták a fiatal forradalmár tömegnek az eleve szelektált hadizsákmányt.
A második fázisban a vörös gárdák politikailag tisztább missziót kapnak, „ösztökélést a tőkés út mellett elkötelezett káderek felkutatására és kritikájára», más szavakkal, a kritika kibontakoztatására és az opponáló káderek kiszorítására. Itt sem hanyagoltak el semmit. A pekingi vörös gárdák Kína minden sarka és a vidékről a főváros felé folyó vándorlása megszervezésében a helyváltoztatás lebonyolítása a hadsereg dolga, a szállás biztosítása fiatalok százezreié, a «kis vörös könyv» terjesztése tömeges, a gyalogmenetek érdekében bősz propaganda, a «Hosszú menet» témájának végeláthatatlan variálása, hatalmas összejövetelek látványosságokkal, énekkel, gongokkal és réztányérokkal. Minden konvergált ahhoz, hogy Mao frakciója ellenfeleinek a pártvezetésből való eltávolítása úgy tűnjék, mintha a fiatalok tömegmozgalma, az «utódok» lelkesedésének eredménye lenne.

Holott a szervezkedési, a gyülekezési és sajtószabadság magában hordozta az erőviszonyok módosulásának faktorát. Természetesen a «kulturális forradalom központi csoportjától» függő sajtóiroda sürgönyökben, szövegekben táplálta a «vörös újságok» halmazát. De mindegyiknek megvolt a maga fizimiskája, szervezői, árnyalata a «vonallal» kacsolatban, sőt, saját vonala is, és hamarosan dühödten egymásnak támadtak. Ugyanúgy, mint a káderek sokaságának, akikben felfedezték a revizionista ügynököt vagy az agyonverésre méltó «új urakat». Nemsokára politikai konfliktusok tűnnek fel, melyek megfelelnek az apparátusban folyó csatának, de olykor az előre kijelölt határokon túlcsordulnak.

A chinghuai egyetemen «a vörös gárdák proletár főhadiszállásáért» előkészítő bizottsága augusztustól néhány olyan hallgató kezébe került, akik a Zou Zi Pai-ellenes kampányban célbavett magasrangú tisztviselők gyerekei: Liu Tao (Liu Shao-chi elnök lánya), Ho Peng-fei (Ho Lung marsall fia). Világos, még a vörös gárdák mozgalmon keresztül is ugyanaz a típusú operáció készülődik, mint amellyel az apparátus lehetővé tette, hogy saját nézőpontja diadalmaskodjon a kritikákkal szemben mind az «ötök csoportján» át, mind a «munkacsoportok» által. Az első vörös gárda szervezetek nagy többsége, úgy tűnik, hogy együttesében nagyon fegyelmezett és az 1957-es diákoknál kevésbé vakmerő: a vörös gárdák első föderációi (Tao Chu, a «kulturális forradalom központi csoportja» tanácsosa, a Politikai Bizottság tagja szorosan felügyelete alatt), tartózkodnak minden támadástól a Zou Zi Pai vezetői, nevezetesen Liu Shao-chi és Teng Hsziao-ping ellen, akiket a Központi Bizottság nem jelölt meg célként.
De ez a mérsékelt kurzus hamarosan valóságos diákellenzékbe ütközik. Chinghuában Kuai Ta-fu egyetemi hallgató – a fehér terror idején börtönben volt – nyílt levélben felelősségre vonja az előkészítő bizottságot. Más baloldali kritikák is feltűnnek, melyek bizonyos ideig népszerűek is (valószínűleg az ’57-es, az övéikkel rokon témák inspiráltak): Tan Li-fu idézetgyűjteménye széles körben fogy; és nem habozik nekimenni Chian Chingnek, Chen Po-tának, Lin Piaonak, az a Yi Lin és Ti Hsi, akik a Lin Piaot bíráló nyílt levél szerzői (mert Lin Piao Marxnál, Engelsnél és Leninnél is nagyobbnak titulálta Maot). Ezek a szegényparaszti családból származó érdes, őszinte hangú fiatalemberek, akik olyan szervezetekre támaszkodnak, mint a pekingi Chingkangshan, veszélyesek: „trockistának” bélyegezve hamarosan eltávolítják őket, egyszersmint a közbiztonság közbeavatkozására és a tömegszervezetek fejlődése által, melyek baloldali nyelvezetüket átveszik és megkapják a hivatalos támogatást.

Végül is az apparátus frakciójának ösztönzése, Chen Po-ta, Chiang Ching, Kang Sheng (vagyis Mao támogatása) inspirálja a „kulturális forradalom központi csoportját”, hogy szeptember elején létrehozza a „vörös gárdák 3. főhadiszállását”, mely a legharcosabb szervezeteket fogja össze, azokat, melyek a legádázabbul vetik rá magukat a „munkacsapatok” és védelmezőik denunciálására: a chinguai vörös gárdák – Tan Hou-lan szervezi Kuai Ta-fu önkritika utáni csatlakozása után –, a Peitáé – Nieh Yuan-tzuval –, az Aeronautikai Intézeté – Han Ai-chinnel és Lin Piao lányával, Lin Tou-touval –, a geológiai intézeteké, a színházaké, a moziké (e két utóbbit valószínűsíthetően Chiang Chin sugalmazta). A „3. főhadiszállás” politikai tengelye a „munkacsoportok” múltbéli tevékenységének feljelentésén alapul, ami csak azt jelentheti a korszak körülményei között, hogy az apparátus csúcsain offenzív előkészítés folyik Mao két ellenfelével (Teng Hsziao-ping és Liu Shao-chi) szemben. Október elején a Vörös Zászló szerkesztősége cikket szentel a „a párt két vonala közötti harcnak” egyszerre zöld fényt adva és hivatalos megerősítést, jelzi, hogy „Mao Cetung gondolatának” vonalában vannak. Néhány nappal később Chinghuában megjelennek a vörös gárda első, Liu Shao-chit és Teng Hsziao-pinget vádoló plakátai.

Az ellentámadás nem várat magára. Ugyanabban az időszakban, október első napjaiban, még az is lehet, hogy ugyanabban a teremben, ahol Chungnanhaiban a Politikai Iroda gyűlik össze, megalakul a „középiskolai vörös gárdák egyesített akcióbizottsága” Li Li-feng (a magasrangú tisztviselő Li Ching-chuan fia) vezetésével és melynek első elemeit a kádergyerekek speciális iskolának tanulói között toborozták, akik már szeptemberben a „9.15” regiment keretében szerveződtek. Ez a „Liandong” legfőbb céljául tűzi ki a „3. főhadiszállás” elleni küzdelmet, melyet „revizionizmussal” és „antimaoizmussal” vádol. Tao Chu (a „kulturális forradalom központi csoportja” tanácsosa) levelének „kritizálni mindenkit lehet, kivéve Maot” formuláját szó szerint véve, felelősségre vonja Chiang Chinget és Cheng Po-tát is, a „kulturális forradalom központi csoportját”, a Vörös Zászló „téves vonalát”, sőt Lin Piaot, akit új Hruscsovnak minősít. A csapat későbbi tevékenysége alapján Jean Daubier, aki szimpátiája találkozik a maoistaként azonosított vörös gárdákkal, írja:
„A vasrudak és bicikliláncok használatának specialistáiként ezek a fiatal emberek gyorsan gyászos hírnevet szereztek. (...) Az éjszakai vad kalandozás volt szokásuk.”

A Vörös Zászló csak december közepén denunciálja a Liandongot Liu Sho-chi és Teng Hsziao-ping frakciója eszközeként, így megerősítve, hogy az apparátus két klánja folytat összeütközést a vörös gárdák közvetítésével a „Mao Cetung gondalata” védelmének és a”Zou Zi-pai-k elleni harc” fikciója mögött. Ekkor új elem lép a képbe: a pekingi vörös gárdák mintájára októberben az 1.sz. fémkohászati üzemben egy munkás „tömegszervezet”, a „Vörös dolgozók hadserege”. A Liandonggal együtt képezi a liuista klán védelmezőinek tömegbázisát és legalább annyira támaszkodik a hivatalos szakszervezeti apparátus befolyására, mint hallgatására, sőt a munkásközegben a vörös gárdák lármás és néha alkalmatlan időben történő beavatkozásaitól való félelmekre. Ellenállhatatlanul, anélkül, hogy a kezdeményezők akarták-e vagy sem, a kulturális forradalom az üzemekben is kezdett terjedni. Az apparátus frakcióinak küzdelme itt is folytatódott, de olyan körülmények között, amelyben a munkáskezdeményezések, különösen az osztályjellegű, a szerveződés szabadsága iránt követelések lehetővé váltak. Minden úgy történik, mintha a történelem meghallotta volna Mao Cetung távollétében Lin Hsi-ling hangját, aki 1957-ben reklamálta, hogy a bírálat és a vita ne a bürokrácia és az értelmiség felsőbb rétegei parancsára történjék, és így kiáltott:
„A legszélesebb rétegek – a kimondott vélemények alapján – vitassák meg és realizálják a szintézist!”
(7. rész vége, folytatása későbbi időpontban)