Eurosz(k)epszis

Artner Annamária: Eurosz(k)epszis
A szepszis kezdetben a test valamely részének gyulladásaként jelentkezik, de lassan átterjed az egész szervezetre, lebontja annak sejtjeit, és végül magas láz és szenvedés közepette a beteg halálához vezet. A kezdeti gyulladás az euró testén Görögország, de a kórokozó nem ő maga.
Az euró a piacgazdaságra jellemző önellentmondásos fejlődés eredménye. Annak jele, hogy a termelőerők immár kinőtték a nemzetgazdasági kereteket, amelyek feloldása azonban csak a termelés utólagos szabályozására képes piaci versenyviszonyok, az elkülönült tulajdonviszonyok felszámolása esetén lehetséges: a történelmileg az emberiség egésze által létrehozott termelőeszközök egyesek által történő kisajátításának, vagyis magántulajdonának a megszűntetésével.
A betegség első jeleit a válság hozta felszínre. Az események sorát a leggyengébb láncszem, Görögország nyitotta meg, aztán jött Írország, s legújabban Portugália. De ott áll Spanyolország is a maga 9 %-ot meghaladó költségvetési hiányával, 20 %-ot meghaladó munkanélküliségi és 19,5 %-os szegénységi rátájával, amelyek igencsak megnehezítik az elkerülhetetlen reformokhoz szükséges további megszorításokat.
Az Európai Unió és az IMF a bajba jutott országok segítségére sietett (110 milliárd eurót kapott Görögország, 85 milliárd eurót Írország, 78 milliárdot Portugália.). Pontosabban az euró megsegítésére, merthogy ezeknek az országoknak a csődje a közös valután és a globalizált pénzpiacokon keresztül súlyosan veszélyeztetné az erősebb gazdaságokat is. A Nemzetközi Fizetések Bankja szerint a német és francia bankok kinnlevőségei az euró gyenge országaiban (Írország, Görögország, Portugália, Spanyolország) 2010 szeptemberében meghaladták a 766 milliárd dollárt (kb. 540 milliárd euró), ami kétszer annyit tesz, mint amennyit eddig az euró országai a mentőcsomagokra költöttek.
A róka fogta csuka esetével van dolgunk: a csődhelyzettől euró milliárdokkal kell megmenteniük a versenyképeseknek a kevésbé versenyképes euró tagokat, hogy ez utóbbiak csődje miatt ne veszítsenek milliárdokat az előbbiek. A megsegítettek pedig mindent megtesznek az euró övezetben maradás végett, mert nagyobbnak ítélik a kilépés árát, mint a bennmaradásért. A kilépés ugyanis a nemzeti valuta újra bevezetésének horribilis költségén túl a valuta szükségszerű leértékelődését, a külföldi valutában fennálló adósság automatikus megnövekedését, inflációt, tőkemenekülést és ismét csak költségvetési megszorításokat von maga után. Mivel azonban nem statikus, hanem nagyon is dinamikus helyzetről van szó, az övezet egyben tartása melletti érdekek és költségek egyensúlyát a piaci és társadalmi erők játéka mind a gyenge országok, mind az erősek részéről előbb-utóbb megbontja.
A „bailout”, vagyis az államcsődtől való megmenekítés az országok versenyképességi különbségét nem oldja meg, ezért csak tűzoltás, és ha a tűz el is alszik, a gerenda leszakad. Ezt példázza az eurózónából való kilépést fontolgató Görögország helyzete, amely elsőségével jól vetíti előre a többi „megsegített” ország jövőjét is.
Görögország egyensúlyi helyzete a mentőcsomaggal együtt sem javult, többek között azért, mert a heves és halálos áldozatokat is követelő társadalmi ellenállás miatt a Papandreou-kormány kénytelen volt lassítani a megszorítások bevezetését. Pedig a mentőcsomag következő részlete kiutalásának feltétele a megszorítások folytatása. A GDP 8 %-ával felérő kiigazításra van szükség a költségvetésben 2015-ig, így 2011 áprilisában, alig háromnegyed évvel az EU-IMF-mentőcsomag feltételeként végrehajtott megszorítások után a görög kormánynak újabb megszorításcsomaggal kellett előállnia. Eközben a munkanélküliségi ráta 2011 januárja óta 15 %- körül alakul, és minden ötödik lakos a szegénységi küszöb alatt él. Ezúttal 26 milliárd euró költségvetései kiigazítást (nagyobbrészt kiadáscsökkentést), és 50 milliárd euró privatizációs bevételt terveztek. Ezekből 2011-re 3 milliárd eurós kiigazítás és 15 milliárd eurónyi privatizáció jut.
A privatizációs bevételeket a jelenleg közel 300 milliárd eurós adósság csökkentésére kívánják fordítani. Többek között telefontársaság erőmű, szerencsejáték, repülőtér kerül kalapács alá. Európa legnagyobb szerencsejáték cége, a francia állami ellenőrzés alatt álló, 9,5 milliárd euró forgalmat bonyolító Paris Mutuel Urbain, amelynek képviselője (nem) meglepő módon jelen volt a görög Privatizációs Bizottság informális áprilisi találkozóján, már jelentkezett is, hogy érdekelt a görög állam kezében lévő lóverseny- és szerencsejáték vállalatra kiírt tenderben. A profitérdek tehát hasznot húz az ország nehéz helyzetéből.
A kétéves görög államkötvények 2011 áprilisának végén már csak több mint 25 %-os, a 10 évesek közel 14 %-os hozam mellett adhatók el. A pénzpiacok tehát nem bíznak a sikerben. És közben az ír kormány is a neki adott mentőcsomag feltételeinek enyhítéséért lobbizik…
Tovább ront a helyzeten, hogy az eurót védő érdekekhez, és a német gazdaság teljesítményéhez igazodó Európai Központi Bank néhány hete megemelte az euró kamatlábát, ami a valuta erősítése és a hitelköltségek emelkedése révén is sújtja a mentőcsomagot kapott, vagy arra várományos euró-országokat.
A görög gazdaság teljesítményének növelése több éves feladat, az adósságot azonban most kell fizetni. A kormánynak nem áll módjában a nemzeti valuta leértékelésével azonnal elősegíteni a versenyképesség, a külső egyensúly, a tőkebeáramlás javulását, hiszen nincs nemzeti valutája. Nem számíthat a szegény országoknak nyújtott kedvezményes (koncessziós) finanszírozási alapokra sem. Mindez egyébként Írországnak, Portugáliának és Spanyolországnak sem áll rendelkezésére. Az adósságteher enyhülését hozó átstrukturálás, illetve újabb mentőcsomagok szükségességét tehát maga a közös valuta követeli. Mint ahogy a közös valuta követeli azt is, hogy a gazdaság fizetőképességét, illetve a profittermelés kedvező feltételeit a gazdaság menedzselésébe érdemi beleszólással nem rendelkező bérből, fizetésből, nyugdíjból és segélyből élő többség kárára hozott jövedelemelosztó intézkedésekkel állítsák helyre.
Átstrukturálással, vagy anélkül, euróval, vagy anélkül, megszorításokra a görög tőke versenyképességének javításához szükség van. A dolgozó tömegek extra erőfeszítésére szükség lenne egy egészen más helyzetben is, amikor a görögök magukért dolgoznak. De itt most nem erről, hanem a profittermelő képesség helyreállításáról van szó az egységnyi munkaerőköltség leszorítása árán.
A kérdés, tűrik-e ezt a görögök, és meddig tűrik a többi kevésbé versenyképes ország lakosai. Ma már Görögországban mindennaposak a lázongások, tüntetések, sztrájkok. „A versenyképességi paktum és a szigorú megszorító politikák szegénységre ítélik az embereket szerte Európában.”- üzenik a görög szakszervezetek.
A társadalmi elégedetlenség egy fokán a kormányoknak két választásuk van: vagy visszavenni az életkörülményeket rontó intézkedésekből, és dönteni az ehhez szükséges radikális társadalmi-gazdasági változtatásokról, vagy erőteljes eszközökkel elfojtani a lázongást. Az utóbbi esetben máris ott vagyunk a szélső jobboldalon.
Az első esetben logikus kezdőlépés, hogy az alkalmazkodás közvetlen kényszerétől, az eurótól szabaduljanak meg, aminek hatása azonban egy újabb válsággal ér fel, és csak magasabb szinten termeli újra a dilemmát. Egy ilyen esetben ugyanis ismét két választása lenne egy kormánynak: vagy elfojtja az elégedetlenséget, vagy elébe megy annak a gazdaság egészen új alapokon történő átszervezésével, amelynek része a termelőeszközök közös tulajdonlásán alapuló közösségi termelés (termelőszövetkezetek, társadalmilag ellenőrzött állami üzemek), a közös irányítás, az új érték újraelosztása a dolgozók javára, valamint a dolgozók bevonása életük irányításába. Ez a lehetőség makacsul fennáll, amíg társadalmi konfliktusok vannak, hiszen ezek elfojtása csupán elhalasztja a termelés alapvető viszonyaiban rejlő ellentmondások feloldását.
Az ilyen 22-es csapdája típusú helyzetek elhárítására hivatottak a megrendült országoknak juttatott mentőcsomagok, az adósságok átütemezése, amelyek másfelől az azokat nyújtó országokban terhelik meg a büdzsét, és válnak maguk is a fentihez hasonló csapdahelyzetek forrásává.
A sz(k)epszis (kór)okozója a tőke-versenyképesség. A profitnak terhet jelentő jóléti rendszerek leépítése, vagyis a GDP (a hozzá adott érték) tőke javára történő újraelosztása régóta napirenden lévő, és a válság hatására a tőke számára még sürgetőbbé vált követelmény Európában. A versenyképesség az egységnyi munkaerőköltség leszorításával növelhető, vagy úgy, hogy a valutát a nemzeti munka értékét pontosan kifejező szintre hozzák, Görögország esetében leértékelik. Ez azonban most nem lehetséges. Az euró különböző versenyképességű szuverén nemzetgazdaságokra ugyanazt a valutát kényszeríti, értéke a vezető gazdaságokhoz igazodik. Így a gyengék számára az euró túlértékelt, ami önmagában versenyképességi hátrányt jelent nekik. Ezért szükségszerű, hogy további, a németnél, franciánál, osztráknál stb. kevésbé versenyképes országok szorulnak majd mentőcsomagra (mint pl. Spanyolország), vagy a régiek újabbakra, ami előbb-utóbb az erős gazdaságokat is kimeríti. A valutaleértékelési lehetőség hiányában a gyengébb országok kormányai az alkalmazkodás terhét saját gazdaságukra, elsősorban a munkavállalókra kell hárítsák, leszorítva a béreket, szociális juttatásokat, ami azonban egy ponton túl az adott ország társadalmi rendjét veszélyezteti.
A mizéria végső oka tehát nem az euró, hanem az országok által kínált tőkemegtérülési feltételek között „versenyképességi” harc. A közös valuta, mint a forgalom és termelés egységes elszámolási eszköze a történelmi haladás terméke, és működési zavarait az a rendszer okozza, melynek vérkeringését biztosítani lenne hivatott: a gazdaságok közötti verseny. Az euróövezet a mai formájában nem maradhat fent, belső ellentmondásai előbb-utóbb szétfeszítik.
Erősödik a „széthúzás”, a sorozatos mentőcsomagok kiváltják az azokat finanszírozó országok ellenállását is: Szlovákia már korábban tiltakozott, hogy az európai mentőcsomaghoz az ország erejéhez mérten oly sokkal járuljon hozzá. Finnországban erősödnek az euró elleni hangok, a legutóbbi április parlamenti választásokon előretört az Unióval szemben finoman szólva is kritikus, bevándorlás-ellenes radikális jobboldal.
Az erózió gyorsul. Ha a görög adósságot átütemezik, Írország is hasonló könnyítéseket kér majd, hiszen az ezév végére már 170 milliárd eurót meghaladó ír adósság is visszafizethetetlen. Ha Görögország kilép, a további kilépések esélye megnő. Az övezet szétesésének növekvő veszélyével együtt nő egyben tartásának ára is, ami idővel a legerősebb gazdaságok számára is veszteségessé teheti a status quo-t.
Az eurót tehát egyelőre releváns érdekek a felszínen tartják, de ezek nem politikaiak. Piaci harc ez a javából. Olyan klasszikus harc, ami a piacokért, az olcsó munkaerőért, a jó befektetési terepért, a kedvező megtérülésért zajlik a gazdasági hatalmat birtokló osztály államának asszisztálásával. És egyben olyan, amely klasszikusan nem „fenntartható” mert maga teszi lehetetlenné működését úgy, hogy immanens ellentmondásai miatt felnöveli az ellene ható erőt: az egyes országokban az övezet fenntartásának fő terheit viselő bérből és fizetésből élők ellenállását.
És akkor jön a fentebb leírt választás: elnyomás, vagy igazi tabula rasa, új társadalom kísérlete. A köztes, pusztító megoldásokban is bővelkedik a történelem, de egyik sem vezetett az alapellentmondás, a tőkeértékesülés (profittermelés) társadalmi összeegyeztethetetlensége feloldásához, az élő dilemma (kié a létrehozott új érték?) megszűntetéséhez.
Az euró még létezik, de a szepszikus folyamat már előrehaladott…
2011. május 6.