Ne legyen egyetértés!

(hírszerző)
• Hont András

A politikusok még csak-csak belátnák előbb-utóbb, hogy ez a gazdaság-, társadalom- és külpolitika végül a karrierjükbe kerül, ám a keresztapák nem. Számukra nemhogy az Unión kívül és a gazdasági összeomláson túl is van élet, hanem ott kezdődik igazán.
Legyen béke, szabadság és egyetértés – zárta nb. sorait Schmitt Pál az Operaházban, amivel nem is lenne olyan nagy probléma, ha szerény óhaját fogalmazta volna meg. De sajnos a vadiúj alkotmányból idézett. Márpedig az egyetértés kívánalma egy jogszabályban azt jelenti, hogy értsünk egyet a jogalkotóval. Ez leginkább annak a törvénynek esetében elviselhetetlen, amelyik a jogrend alapját képezi, elvben az egyes egyén jogait, másoktól való különbözőségének lehetőségét szavatolja, illetve a közdolgok megvitatásának és eldöntésének alapvető szabályait rögzíti. Tehát az egyet nem értését.

Mit tehet az ember, ha egy kormánytöbbség saját fölfogását akarja örök időkre kötelezővé tenni, ráadásul ezzel együtt az érdekérvényesítés lehetőségét jó hosszú időre csak a maga számára óhajtja biztosítani? Ilyenkor az ember kimegy tüntetni. Kimegy bármilyen színezetű kormánnyal szemben, bármilyen színezetű ellenzék mellett. Semmi másért csupán demonstrálni, hogy léteznek honpolgárok a kormánypárton kívül is. Kiváltképpen, ha a kormánytöbbség annyira elmerül a pimaszságban, hogy saját hatalmának és világszemléletének (?) kizárólagossá tételét állami pompával, exkluzív buli keretében ünnepli meg.

Az ember tehát megy önként biodíszletnek, és az első, akivel szembetalálkozik Schmuck Andor maga. És ekkor az ember fölteszi a kérdést: van-e olyan ügy, amelyért 2012 Magyarországán Schmuck Andorral közösen kell kiállnia. Így tettem én is, és arra jutottam, hogy 2012 Magyarországán nincs ilyen ügy. A Dunába lövetés egyelőre nem forog fönn, minden másban pedig Schmuck Andorról sem föltételezek jobbat, mint azokról, akik ellen éppen tüntetni szükséges.
Ezután már alaposabban körülnéztem, és láttam egy csomó vidám szocialistát, ami akkor, amikor éppen dühösnek kéne lenni, kissé disszonáns. Persze abszolút megértem, hogy az emeszpések örülnek, hogy végre szabadon kimehetnek az utcára; hogy a kormányzásuk utolsó négy éve után, amikor nem alaptalanul, de érdemeiken felül lettek anyázva, most boldogan és félelem nélkül skandálhatják: orbáántakaroggy. Mondom, mindezt megértem, de célnak alighanem kevés.
Azután volt még egy nénike, aki ott furakodott előttem, és amikor a bemondó a támogató szervezetek között a Demokratikus Koalíciót említette hangos éljenzésben és tapsban tört ki. Nem vagyok éppen egy ökoszoci, de mikor a Lehet Más a Politika került sorra, juszt is zajosabb tetszésnyilvánítást produkáltam. A nénike hátrafordult, és úgy nézett rám, mint egy vödör Semjén Zsoltra.
Szedett-vedett kormánynak szedett-vedett az ellenzéke. Az emberben (bennem) érlelődött a gondolat: nem vagy itt jó helyen.
*
„Majd a választás után megbeszéljük” – mondta ismerősöm, akivel véletlenül összefutottam, arra utalva ezzel, hogy az – úgymond – demokratikus erők tegyék félre a vitáikat, és azokra majd egy kormányváltást követően visszatérhetnek.
Nem. Még csak véletlenül sem.
A választást arra találták ki, hogy előtte beszéljük meg, amit meg kell; a hozzáértő dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. A demokratikus és kevésbé demokratikus erők és erőtlenek még a voksolás előtt vitatkozzanak, mert a nép mint olyan csak ennek ismeretében képes dönteni.
De most éppen nincs választás, és könnyen elképzelhető, hogy abban a formában, ahogy eddig megszoktuk, és amelyik megfelel az általános, titkos és egyenlő választójogért folytatott küzdelem során a művelt világ által kialakított kritériumoknak, már nem is lesz. Éppen ezért nem teljesen értem az összefogásra buzdító szólamokat. (Leszámítva – mert ezt nagyon is értem – hogy ezek a fölhívások többnyire olyan politikusok környezetéből érkeznek, akik a szeplőtlen figurákkal kiegészített Nagy Összeborulás purgatóriumában akarnak megtisztulni.)
Amennyiben csupán tényleg csak annyi a probléma, hogy egy majd valamikor esedékes választáson a kormányt le kell váltani, akkor az előbbi okfejtés lép életbe, és itt is az egyet nem értésé a főszerep. Menjen szépen haza az összes politikai tényező és tényezőjelölt, gondolja végig, hogy mit csinálna másképpen, mint a hatalmat gyakorlók, öntse formába, keressen hozzá hiteles (vagy ha úgy szeretné, netán hagyományaiból kifejezetten ez következik, akkor hiteltelen) személyeket, s ezzel álljon a választóközönség elé; s ha még mindig esélytelennek gondolja magát elképzelései valóra váltására, akkor a választás közeledtével ez alapján kössön alkalmi szövetségeket.
Túl sok értékes évünk ment rá arra, hogy a vesztesek két választás között minden energiájukat az uralmon lévők bármi áron történő megbuktatására fordították. Ennek érdekében a legkülönfélébb helyről gyűjtötték az elégedetleneket, akiket nem lehetett máshogy egyben tartani, mint üres lózungokkal vagy csábító ígértekkel. A bekövetkező győzelem után hamar kiderült, hogy a kormányzáshoz sem kapacitás, sem támogatás nincsen. A választópolgárok pedig joggal érezhették becsapottnak magukat, hiszen a ciklus közbeni harc jelszavaiból semmi nem valósult meg, így könnyű volt elhinni azt is, hogy szimplán hazudtak nekik, ezért nincs más feladat, mint tisztességesebb vezetőket keresni. Erre mindig akadt is jelentkező, amelyik a legkülönfélébb okból csalódottakat gyűjtötte maga köré, és az egész kezdődött előröl.
Ennek a folyamatnak, amelyre alkottak egy szép magyar szakszót is, a teljes csődje most mutatkozik meg igazán. Az elkúrás nem folytatódhat tovább. A politikusoknak tisztázniuk kell, hogy mit akarnak, s hogy reálisan mit akarhatnak kormányon, míg a választoknak tudniuk kell, mire szavaznak.
*
Már, ha egyáltalán – ismétlem – lesz lehetőségük befolyásolástól mentesen szavazni, és garantált, hogy ez a hivatalos eredményekben tükröződni fog. Ma ez nem biztosított, és – ha a kormányon múlik – nem is túl valószínű. A vérforraló cinizmus és a végtelen ostobaság kedvéért (melyek mostanság kormányzati kommünikében, kormánylapokban és kormányt védő hozzászólásokban öltenek testet, és szemérmetlenül vagy bárgyún hivatkoznak arra, hogy, no, de hát a törvényekben változatlanul ott van az összes garancia, demokratikus vívmány és nemes törekvés), nem árt hangsúlyozni, hogy a rezsim legnagyobb bűne nem az, hogy a saját képére formálta a jogszabályokat, hanem, hogy elérte, tökmindegy, mi van a jogszabályokban.
Ahogy mindegy volt az, hogy a törvény szerint a Médiatanács „ellenőrzi és biztosítja a sajtószabadság érvényesülését”, ezen előírás nem akadályozta meg abban, hogy az éterből kiirtsa az utolsó ellenzéki rádiót. Ugyanazon a napon, amikor a Magyar Nemzet vezércikkírója jó érzékkel ezt vetetette papírra: „hogy lehet a sajtószabadság eltiprásáról beszélni, amikor a médiatörvény szintén elmeszelt passzusai alapján egy év alatt senkit semmiféle retorzió nem ért”? Hát, hogyan lehet ilyesmiről beszélni?! Ej, azok a bérrettegők! Hogy ne bérrettegjek itt bele a világba, a lehető legtényszerűbben közlöm: ezt a médiahelyzetet konkrétan Putyin Oroszországa sem engedheti meg magának.
A médiatörvény semmire nem kötelező deklarációi és a médiahatóság tényleges gyakorlata közti különbség ismeretében komolyan hihető-e az, hogy a régi fegyvertárs által vezetett ügyészség, a családi jóbarát által igazgatott bíróság és mind sorban az állami hivatalok a törvényi előírásoknak fognak megfelelni és nem a kinevező megrendeléseinek? Elképzelhető-e, hogy nem ugyanígy járnak majd el a választási szervek, ha lehetőségük lesz rá? A jogállam szétbarmolása (mert a jog képlékennyé, vagy éppen semmivé válása ezt jelenti) után, a hatalom többé nem a törvényeken alapul, hanem a puszta erőn, a személyes lekötelezettségeken vagy az anyagi javakon nyugszik.
Amennyiben efelé haladunk, akkor győzelmi esélyekről töprengeni, követendő stratégiát ajánlgatni, választási összefogásra buzdítani annyira valóság közeli, mint egy átlagos Giró-Szász sajtótájékoztató. Sőt, semmiféle hivatalos ellenzéki politikai együttműködésről nincs értelme beszélni. Más lenne a helyzet, ha a múlt század eleji-közepi tömegpártokról lenne szó, amelyek erejüket az utcán is latba tudták vetni. Ám a mostani ellenzéki pártok egyesített tagsága nemhogy az Opera előtti teret, de föltehetőleg magát az Operát sem tudná megtölteni, míg a Nemzeti Együttműködés Rendszerét elutasító sokaság javarésze hajlandó részt venni bármiféle fontosabb megmozdulásban, akárki is kezdeményezze azt. Nem közös politikai platform létrehozására van tehát szükség, hanem a legkülönfélébb világnézetű emberek által is vállalható konkrét célokra, vagy elvontabb célok szolgálatában álló konkrét cselekvésre.
*
A hétfői tüntetésen mindkettő hiányzott. Az egyik szervező ugyan megpróbálta összefoglalni (rögvest azt követően, hogy egy hölgy a színpadon hatszor rontott el egy négysoros csujogatót), hogy miért is gyűlt össze ennyi ember: a köztársaságért, az alkotmányért, a demokráciáért. Most terjedelmi okokból nem részletezem, hogy miért pontatlan, külön-külön és együtt is miért elégtelen ez a meghatározás, csak észrevételezem, hogy a fölsorolásból kimaradt egy fogalom. Mégpedig az, amelyik érdekazonosságot teremt a Hoffmann Rózsa regulái közé szorított diák, a megtakarítása fölött rendelkezni kívánó polgár, a piacon igényei szerint válogatni akaró vásárló, a véleményének kifejtésében egyre többször akadályozott újságíró, a tisztességes versenyben érdekelt üzletember, az életvitelszerűen köztéren tartózkodó hajléktalan, a csak szakmai önbecsülésének és nem felettesei önkényének megfelelni óhajtó köztisztviselő és közalkalmazott között: a szabadság.
Erről egyedül Majtényi László beszélt. És itt tartsunk egy kis szünetet a fanyalgásban. Majtényi beszéde szép volt, okos és szenvedélyes. Visszafogott pátosza, őszinte fölháborodása és a néhol fölcsillanó kesernyés humora a rendszerváltás legtisztább – bár a szélesebb közvélemény által alig becsült – pillanatainak hangulatát idézte. Mindeközben a lelkendező közönség soraiban ott éljenezték azok a szocik, akiknek egy Fidesszel kötött, különösen gusztustalan rádióbiznisze elleni tiltakozásul mondott le Majtényi az ORTT elnökségéről.
Nem csupán a szemrehányás miatt említem, hanem, hogy érzékeltessem a közönség sokféleségét. Azt a fentebb már említett jelenséget, hogy ismételten együtt van a csak az indulatok és közhelyek által összekapcsolt tömeg, és az az illúzió, hogy minden gondunk okozója, hogy gazemberek irányítják az országot, nincs más föladat, mint elzavarni őket. A rendezvény résztvevői, akik boldogan konstatálták, hogy nincsenek egyedül Orbán-utálatukkal, és utólag felemelőnek minősítették a hétfő esti összejövetelt, talán nem tudják, hogy mennyire ugyanabban a lelki élményben részesültek, mint a korábbi fideszes gyűlések résztvevői.
Ezúttal azonban más lesz a végkifejlet.
*
Nem érvényesülhet az a forgatókönyv, hogy egyvalaki a tömeg alaktalan dühét ügyesen politikai ellenfelei irányába fordítja, és később elsöprő választási győzelemmé konvertálja. De még a rendszerváltás kori sem, amikor is az ellenzéki mocorgásokban formálódó új elitek utcai támogatottságuk fölmutatásával kényszerítették tárgyalásra a hatalom birtokosait.
Ezúttal nincs kivel megegyezni, és nincs kit szabályozott versenyben legyőzni. A hatalom ugyanis nem annak a kezében van, akiről ezt a szónokok, az elemzők és a mélyen tisztelt lakosság föltételezi. Bizonyításként mondok egy példát: Németh Lászlóné.
Teljes megrökönyödést váltott ki, amikor a kiélezett gazdasági helyzetben az évi 500-600 milliárd fölött diszponáló tárca élére, egyben az egyik legnagyobb állami egység vezetőjének a semmiféle politikai tapasztalattal nem rendelkező, közgazdász és vezető üzleti körökben egyaránt ismeretlen asszonyságot jelölte a kormányfő. Csodálkozó hívei még ezt követően is hihették, hogy egy titkos ászt húzott elő Orbán az ingujjából, még az után is, hogy kiderült: a hölgynek diplomája sincs. A döbbenetes bizottsági meghallgatás viszont egyértelművé tette: látszat és valóság ezúttal megegyezik.
Orbán Viktor bődületes hibát követett el. Nemcsak azért mert, beletaposott a frakciójában fickándozók lelkébe, akik úgy szeretnének miniszterek vagy államtitkárok lenni, hanem mert saját maga rondított bele az eddig gondosan ápolgatott képbe, amely szerint lépjen bármilyen kockázatosat, amögött mindig valami fondorlatos terv sejlik föl, illetve becsempészte a kételyt rajongói fejébe: talán mégsem minden kudarcért és nehézségért a külföldi támadások felelősek. Micikét, azaz hogy Lacinét, aki „Vietnamból importált nádbútorokkal és kosarakkal” alapozta meg szakmai karrierjét, nem az IMF vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung ültette a bársonyszékbe.
Máshol kell keresni azokat, akik a Lászlónét a miniszterségbe juttatták: a NER és a Fidesz két legfontosabb háttérvállalkozójának környékén. Nagyon úgy fest, hogy az illetők elérkezettnek látták az időt, hogy a legnagyobb minisztériumot egyszerűen odacsapják a vállalatbirodalomhoz. Amennyiben a megfejtés helyes, úgy a büszke és független Magyarországnak, amelyik másféléve hősies küzdelmet folytat a nemzetközi pénzügyi körökkel, a gravitációval és az általános műveltséggel szemben (utóbbival kapcsolatban komoly sikerekről tudunk beszámolni), olyan miniszterelnöke van, akinek a vécére is ki kell kéredzkednie. Két-három oligarcha kiégett Quislingje.
*
Ebből következően nem a politikai ráció irányítja a rendszert, hanem a mohóság, így az nem is konszolidálható. A politikusok még csak-csak belátnák előbb-utóbb, hogy ez a gazdaság-, társadalom- és külpolitika végül a karrierjükbe kerül, ám a keresztapák nem. Számukra nemhogy az Unión kívül és a gazdasági összeomláson túl is van élet, hanem ott kezdődik igazán.
De az események könyörtelen logikája is elkerülhetetlenné teszi a konfliktus végletekig éleződését. Az egyre nyugtalanabb gazdasági- és társadalmi szereplők, az ellenzék, a hitelezők, a külföldi szövetségesek nem kérhetnek mást, mint a garanciák visszaépítését. Ez viszont korlátozottan nem érvényesülhet. A jogállamiság nem olyan, hogy adagolni lehet. Igaz ez oda-vissza is. Az elvitathatatlan és szerzett jogok megkérdőjelezése valamennyi jogviszonyt bizonytalanná teszik. Ezt láttuk. Ám fordítva is így van: elég egyetlen ügyben elismerni és kikényszeríteni, hogy jogaink korlátozzák a mindenkori hatalmat, és ennek alapján visszaépíthető a jogállam rendszere, hamar a jognak való alávetettséghez, a visszamenőleges hatályú törvénykezés tilalmához jutunk, és lassan fölvetődik azoknak a felelőssége is, akik a hatályos szabályok helyett egyéb utasításoknak engedelmeskedtek, no, meg azoknak, akik az utasításokat adták. Könnyen belátható, hogy ez halálos veszélyt jelent a rendszert igazából irányítók számára.
Ráadásul a kormánytöbbség balféksége is ösztökéli a konfrontációt. A parlamentarizmus részleges fölszámolása nemcsak a forradalmi törvénykezés elől gördített el újabb akadályokat, hanem egy olyan moderálási funkciótól fosztotta meg a berendezkedést, amelyet az operettdemokráciák kirakatparlamentjei se nagyon nélkülözhetnek. Még akkor is, ha a viták értelmetlenek, és nincs hatásuk a döntésékre, még akkor is lehetővé teszik, hogy minden ügyben elhangozzék az ellenvetés is, így az elégedetlenek figyelmét részben az országgyűlésre irányítja, így segít mederben tartani a konfliktusokat. Valószínűleg a 2006-os ősz is véresebb lett volna, ha az akkori köztársasági elnök tekintélye vissza nem parancsolja az akkori ellenzéket a ház falai közé. Igaz, akkor még volt elnökünk, és nem a tévémaci előzenekara bitorolta ezt a posztot. Vagy más megfogalmazásban, saját szavait kölcsönvéve – ha Schmitt Pállal kezdtem, fejezzem is be vele – most nincs fék, csak motor.
A csattanás elkerülhetetlen.