A közmunka külföldön

 

A munkanélküliség emelkedésével szelídebb vagy durvább formában más országokban is felmerül a közmunkára szorítás – amit el nem ítélhető módon mégis kényszermunkának kell jellemeznünk.

A koncepció a nyugati országokban nem egészen azonos, csak annyi, ha az illető nem akarja elvállalni, megfosztják csekély jövedelmétől is. Angliában a munkanélküli segélyezés alacsony összegű, de egyénre szabott, az utóbbi időben azonban pl. a fiatal munkanélküliekkel végeztetnek ingyenes közmunkát társadalombiztosításuk fejében. Belgiumban a politikai élet szereplői közül sokan álmodoznak a közmunkáról  – csak ez évben eddig 35 ezer munkahelyet számolnak fel, rendszerint tömeges elbocsátással. A lehetőség legális, nyíltan azonban kevesen merik hangoztatni,  félve a népharagtól. Ham-sur Heure liberális polgármestere nem tart ettől, sőt, el is akarja terjeszteni egész Vallóniában… Nem a munkanélküli jövedelemben részesülőket célozza meg (azok mögött ott áll a munkásosztály szakszervezeteivel), hanem az ún. «integrálási jövedelmet» (RIS) élvezőket használja autópálytisztításra, iskolák újrafestésére, stb.

Hollandiában Rotterdam városa szintén ezt a rendszert  alkalmazza 2011 óta. Utcákat, közintézményeket tisztíttatnak heti 8 órában, ehhez heti 12 óra kötelező képzés is társul, mindez 15 héten keresztül.

Franciaországban Sarkozy elnök népszavazást is tervezett a kérdésben (de aztán nem választották újra). Németországban nem igazán van rá szükség, mivel a «minijob» esetében a bér máris rendkívül alacsony (akár óránkénti 1 eurós). Dániában a munkanélküli jövedelem elég nagylelkű, de csak kevesen felelnek meg számtalan előírásának…

Tapasztalatból tudjuk, ha a kérdés felmerül politikai körökben, előbb-utóbb meg is akarják valósítani. De ne feledjük azt, amit Paul de Beer, az amszterdami egyetemi munkaügyi professzora 2012-ben jelentett ki: «Gyakorolhatunk akkora nyomást az állampolgárra, amekkorát csak akarunk, de munkahelyek nélkül  nem sokra megyünk».