2013. január 17., csütörtök

„A kapitalizmus a szenilitás fázisába lép”


A Le Grand Soir c. militáns alternatív lap (www.legrandsoir.info) 2012 november 11-i nagyinterjúja Samir Amin-nal, a Dakar-i és Paris VIII Egyetem professzorával, a Harmadik Világ Fóruma (Dakar) igazgatójával. Az interjú nagyobb terjedelemben jelent meg az Études marxistes c. folyóirat 99.számában. Utalunk továbbá a szerző 2009-ben megjelent könyvére: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise? (Kilépni a kapitalizmus válságából, vagy a válságban levő kapitalizmusból?) (Le Temps des Cerises). Alább kisebb rövidítéssel közöljük az interjút.
 
Felejtsük el Nouriel Roubini-t, alias Dr Doom-ot, Dr.Végzetet, azt az amerikai közgazdászt, aki azzal lett híressé, hogy 2005-ben megjósolta a pénzügyi rendszer összeomlását. Íme Samir Amin, aki már az 1970-es évek elején bejelentette a válság jövetelét. „Ekkor, olyan közgazdászok, mint Frank, Arrighi, Wallerstein, Magdoff, Sweezy és jómagam, kijelentettük, hogy az újabb nagy válság máris elkezdődött. A nagy válság. Nem egy kicsike, olyan ingadozások kíséretében, mint amelyekből tömeg is volt korábban – emlegeti Samir Amin tiszteletbeli professzor, a Dakar-i Harmadik Világ Fóruma igazgatója és nagyszámú, világszerte lefordított könyv szerzője. Bolondnak néztek bennünket vagy olyan kommunistáknak, akik vágyálmaikat valóságnak hitték. Minden olyan jól ment…De igenis, a nagy válság ekkor kezdődött, és első fázisa 1972-73-tól 1980-ig tartott.”

Beszéljünk először az utóbbi öt év válságáról. Vagy inkább a válságokról: a subprime válságról, a hitel válságról, az adósság, a pénzügy, az euró válságáról…Mi a helyzet ma ezekkel?

Samir Amin: Amikor 2007-ben minden robbant a subprime válságával – mindenki vak maradt. Az európaiak azt gondolták: „Ez a válság az Egyesült Államokból jön, mi gyorsan felszívjuk majd.” De ha a válság nem onnan érkezett volna, másutt indult volna el. Ennek a rendszernek a hajótörése már meg volt írva, mégpedig már a hetvenes évektől. A rendszert érintő válság objektív feltételei mindenütt jelen voltak. A válságok a kapitalizmus velejárói, ezeket ismételten produkálja, és minden alkalommal egyre mélyebben. Az egyes kríziseket nem szabad külön-külön kezelni – csakis globálisan. Vegyük például a pénzügyi válságot. Ha csupáncsak erre korlátozzuk magunkat, tisztán financiális, pénzügyi okokat fogunk találni, mint például a piacok szabályozatlanságát. Továbbá, úgy tűnik, hogy a tőke eme „kiterjedésének” a bankok és a pénzűgyi intézmények lennének a legnagyobb haszonélvezői – ami megkönnyíti, hogy őket emeljük ki egyetlen felelősökként. De felhívnám a figyelmet arra, hogy nemcsak a finánctőke óriásai, hanem általában véve a multik is profitáltak a pénzpiacok „felfuvásodásából”. Profitjuk 40%-a pénzügyleteikből származik.
Melyek voltak a válság kiváltásának az objektív okai?

Samir Amin: Az objektív feltételek mindenütt jelen voltak. Az „oligopóliumok, avagy a generalizált (általánossá vált, mindenre kiterjedt) monopóliumok” egyeduralma az, ami a gazdaságot felhalmozási válságba sodorta – ez egyszerre alul-fogyasztási válság és profitválság. Egyedül a domináns monopóliumok szektorai voltak képesek helyreállítani magas profitrátájukat, de úgy hogy eközben megsemmisítették a termelő beruházásoknak, a reálgazdaság beruházásainak a profitabilitását és rentabilitását.

„Az oligopóliumok avagy a generalizált monopóliumok” – ezt a terminust használja annak megjelölésére, ami – ön szerint – a kapitalizmus fejlődésének az újabb fázisa. Miben különböznek ezek a monopóliumok az egyévszázaddal korábban létezett monopóliumoktól?

Samir Amin: Az újdonság az a „generalizált, általánossá vált” terminusban rejlik. A XX. század elejétől léteztek domináns tényezők a pénzügyi szektorban és az ipari szektorban egyaránt, így a vasiparban, a vegyiparban, az autóiparban stb. De ezek a monopóliumok nagy szigeteket képeztek ténylegesen független kis- és középvállalkozások óceánjában. Azonban az utóbbi harminc évben végbement a tőkének eddig ismeretlen méretű centralizációja. A Fortune c. folyóirat 500 olyan oligopóliumot említ, amelyeknek döntései az egész világgazdaság feletti ellenőrzést biztosítják számukra. Amelyek kézben tartanak felfelé és lefelé minden olyan szektort, amelynek ők maguk nem közvetlen tulajdonosai. Itt van például a mezőgazdaság. Régebben, a paraszt több vállalat között választhatott a maga tevékenységében. Manapság egy mezőgazdasági kis- vagy közép vállalkozás (KKV) maga fölött találja a bankok pénzügyi blokkját, és a műtrágyát, növényvédő szereket és genetikailag átalakított vetőmagokat gyártó hatalmas monopóliumokat, amelyeknek a Monsanto a legfrappánsabb példája. Lefelé pedig szembesül a nagy áruházláncokkal. E kettős ellenőrzés következtében, autonómiája és bevételei mindjobban összezsugorodnak.

Ezért szeret manapság inkább arról szólni, hogy olyan rendszer ez, amely „egy monopolisztikus járadékmaximalizálásra” épül, inkább mint a „profit maximalizálására”?

Samir Amin: Igen. Az ellenőrzés a monopóliumok számára olyan járadékot biztosít, amelyet a munka kizsákmányolásával létrehozott teljes tőkehaszonból vonnak ki. Ez a járadék imperialista jellegűvé válik abban a mértékben, amelyben ezek a monopóliumok a Dél országaiban tevékenykednek. E járadék maximalizálása összpontosítja a jövedelmeket és vagyonokat egy szűk elit kezeibe – a munkabérek, de egyúttal a nem monopolisztikus tőke hasznának terhére. A növekvő egyenlőtlenség abszurd méreteket ölt. Végső soron ez hasonlatos lenne egy olyan milliárdossal, aki már az egész világot birtokolná, és mindenkit nyomorba taszítana.

A liberálisok azt mondják, „növelni kell a tortát” a haszon viszontberuházásával. Csak ezután lehetne szó az elosztásról.

Samir Amin: De nem a termelésbe ruháznak be, mivel nincs többé kereslet. A járadékot előremenekülés képpen a pénzpiacokon invesztálják. Egy negyedszázada, korábban soha nem tapasztalt méreteket ölt a pénzpiacokon eszközölt beruházások növekedése. Az e piacokon eszközölt tranzakciók volumene több mint 2 500 000 milliárd dollár, miközben a világ GDP-je 70 000 milliárd. A monopóliumok jobban kedvelik ezeket a pénzügyi beruházások a reálgazdaságba eszközölt invesztícióknál. Ezt jelenti a gazdasági rendszer „finánciasodása”. A beruházásoknak ez a típusa az egyetlen lehetőség „a generalizált, általánossá vált, mindenre kiterjedt monopóliumok kapitalizmusa” rendszerének folytatására. Ebben az értelemben, a spekuláció nem a rendszer hibája, hanem a rendszer logikái követelménye. A pénzpiacokon realizálják az oligopóliumok – tehát nemcsak a bankok – profitjukat, és a péncpiacokon versenyeznek egymással ezért a profitért. Azt a tényt, hogy a cégek menedzselését alárendelik a tőzsdei részvények értékének, hogy a tőkésített nyugdíjrendszert az elosztási rendszerrel helyettesítik, hogy áttérnek a rugalmas valutaváltás rendszerére, hogy a kamatláb központi-banki meghatározását átruházzák a „piacokra” – mind e tények a „fináncialódás” végigviteleként értelmezendő.

A pénzpiacoknak ez a deregulációja előtérben áll néhány éve. A politikai vezetők „a pénzügyi műveletek moralizálásáról” beszélnek, és arról, hogy „véget kell vetni a kaszinó-kapitalizmusnak”. A szabályozás lenne hát a megoldás a válságot tekintve?

Samir Amin: Mindez szócséplés, üres szavak a közvélemény megtévesztésére. Ez a rendszer arra ítéltetett, hogy folytassa eszeveszett rohanását a pénzügyi jövedelmezhetőség útján. A szabályozás csak súlyosbítaná a válságot. Hová menne ez esetben a pénzügyi többlet? Sehova! Ez csak a tőke hatalmas élértéktelenedéséhez vezetne, és többek közt a börze krachját eredményezné. Az oligopóliumoknak vagy monopóliumoknak (a „piacok”-nak) és az ő politikai kiszolgálóiknak nincs tehát más céluk, mint ugyanannak az előző pénzügyi rendszernek a helyreállítása. Nem kizárt, hogy a tőkének sikerül visszaállítania a 2008 ősze előtti rendszert. Ez azonban a központi bankoktól hatalmas összegeket fog igényelni, hogy eltüntessék az összes mérgező hitelt és helyreállíthassák a profitképességet és a pénzügyi expanziót. A számlát pedig általában véve a dolgozóknak kell majd állniuk, és különösen a Dél népeinek. A kezdeményezés a monopóliumok kezében van. És az ő stratégiájuk mindig meghozta a várt eredményt – azaz a megszorítások programját.

Hát ez az - a megszorítások programjai csak jönnek egymás után, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy ezek segítségével lehet csökkenteni az államok adósságait. De hát, tudjuk hogy ez csak elmélyíti a válságot. A politikai vezetők hülyék lennének?

Samir Amin: De nem! Amiben hazudnak, az a célkitűzésük. Amikor a kormányok azt állítják, hogy ők az adósság csökkentését akarják – tudatosan hazudoznak. Céljuk nem az adósság csökkentése, hanem az, hogy az adósság kamatait továbbra is fizessék, sőt lehetőleg még magasabb kamatszinten. A fináncialódott monopóliumok stratégiája – ellenkezőleg – egyenesen igényli az adósság növekedését: a tőke ezen profitál, ezek a tőke számára igen kedvező befektetések. Ezenközben a megszorítások tovább mélyítik a válságot – valóban az ügy tökéletesen ellentmondásos. Marx szavaival, a maximális haszon keresése megsemmisíti azokat az alapokat, amelyek ezt lehetővé tennék. A rendszer szemünk láttára robban fel, de arra van ítélve, hogy tovább folytassa a maga őrült útját.

Az 1930-as válságot követően, az államnak mégis sikerült, részben legalábbis, felülkerekednie ezen az ellentmondáson, és hozzáláttak egy keynesiánus fellendítési politikának.

Samir Amin: Igen, de mikor indították el ezt a keynesiánus politikát? A kezdetben, az 1929-es válságra adott válasz pontosan azonos volt a maival: megszorításos politikákkal, és ezek egyre mélyülésével válaszoltak. A közgazdász Keynes kijelentette, ez abszurdum, pont az ellenkezőjét kellene tenni. De csak a II. világháború után hallgattak rá. És nem azért, mert az elképzelését a burzsoázia magáévá tette, hanem azért, mert ezt kikényszerítette a munkásosztály. A Vörös Hadseregnek a nácizmus fölött aratott győzelme és a kommunista ellenállók iránt mutatkozó rokonszenv következtében – nagyon is jelen volt a kommunizmustól való félelem. Manapság néhány burzsoá közgazdász – nincsenek nagyon sokan - elmondhatja a megszorításokról, hogy ezek abszurditások. Na és? Mindaddig, amíg ellenfelei nem szorítják rá a tőkét, hogy engedjen – mindez csak folytatódni fog.

Milyen kapcsolat áll fenn a néhány éve kirobbant mostani válság és az 1970-es évek válsága között?

Samir Amin: A 70-es évek elején, törés állt be a gazdasági növekedésben. Néhány év alatt a növekedés rátája felére esett vissza a háborút követő fellendülés harminc évéhez képest: Európában 5%-ról 2,5%-ra, az Egyesült Államokban 4-ről 2%-ra. A súlyos visszaesést hasonló nagyságrendű zuhanás kísérte a termelő szektor beruházásainak területén. Az 1980-es években, Thatcher és Reagan privatizációkkal, a pénzpiacok liberalizálásával, és nagyon durva megszorításokkal reagáltak. Ez azonban nem eredményezte a növekedés rátájának javulását, inkább roppant alacsonyan tartotta azt. Egyébként a liberálisok célja sosem volt a növekedés újraindítása, bármit mondjanak is. A cél mindenekelőtt a jövedelmek újraosztása volt a tőke javára. A célt megvalósították. És most, amikor Belgiumban -0,1%-ról a növekedés átmegy +0,1%-ra: egyesek röpdösnek: „Vége a válságnak!” Tiszta röhej!

Egybeveti az 1990-es, 2000-es éveket az egy évszázaddal korábbiakéval - mint valamiféle újabb „csodálatos korszak”-éval.

Samir Amin: Párhuzamot vontam e két hosszúra nyúlt válság közt, mert igencsak érdekes módon, pontosan százévnyi különbséggel kezdődtek: 1873-ban és 1973-ban. Mitöbb, ugyanazokat a szimptómákat mutatták a kezdeti fázisban, és a tőke válasza azonos volt: három egymást kiegészítő intézkedéscsomaggal. Először is, a tőke hatalmas méretű centralizációjával, a monopóliumok első hullámával, amelyet Hilferding, Hodson és Lenin elemzett. A második válságban, ez lesz a „generalizált monopóliumok” szakasza, amelyek az 1980-as években jöttek létre. Másodszor: a globalizációval. Az első nagy válság a gyarmatosítás felgyorsítását hozta, ami a globalizáció legbrutálisabb formája. A második hullám: ez az IMF strukturális kiigazítási tervezeteinek csomagja, amit újragyarmatosításként foghatunk fel. A harmadik és utolsó lépés: a fináncosodás. Amikor a fináncosodást újszerű jelenségként mutatják be – csak mosolyogni tudok. Mit is hoztak létre az első válságra válaszképpen? A Wall Streetet és a Londoni Cityt 1900-ban! És ugyanazok lettek a következmények. Először jön egy rövid idő, amikor úgy tűnik, megy a dolog, mert a népeket, főként a Dél népeit kiszipolyozzák. Ez történt 1890-től 1914-ig, a „békeidők”-ben. A „boldog időkben”. Ugyancsak szónokoltak „a történelem végéről” és a háborúk végéről. A globalizáció egyet jelentett a békével és a civilizációs célú gyarmatosítással. És hova vezetett mindez? Az I. Világháborúhoz, az orosz forradalomhoz, az 1929-es válsághoz, a nácizmushoz, a japán imperializmushoz, a II. világháborúhoz, a kínai forradalomhoz, stb. Mondhatnánk, hogy 1989 után jött valamiféle második „békeidő”, „boldogságos idő”, egészen 2008-ig, annak ellenére, hogy már a kezdetekben háborúk kísérték ezt a szakaszt, Észak a Dél ellen. Ebben a szakaszban a tőke felállította azokat a struktúrákat, amelyek arra voltak hivatva, hogy az oligopóliumok élvezhessék járadékukat. És ahogyan a finánciális globalizáció elvezetett az 1929-es válsághoz, ez most elhozta a 2008-as válságot. Elérkeztünk ma egy hasonló döntő ponthoz, amely háborúk vagy forradalmak újabb hullámának előhírnöke.

Nem nagyon örömteli ez a jövendőbeli kép…Ön azt írja, hogy „egy új világ van születőben, amely talán még sokkal barbárabbá válhat, de lehetséges az is, hogy jobb lesz”. Mitől függ ez?

Samir Amin: Nincs nálam a bölcsek köve. De a kapitalizmus megkezdte szenilitásának korát, amely hatalmas vérfürdőket hozhat magával. Egy ilyen korszakban, a társadalmi mozgások és tiltakozások politikai változásokat hoznak magukkal, a legjobbakat és a legrosszabbakat, fasisztákat vagy haladó jellegűeket. E rendszer áldozatainak vajon sikerülniük fog-e egy pozitív, független és radikális alternatívát létrehozniuk? Ez ma napjaink politikai kihívása.

Mit jelen ez napjaink baloldali mozgalmaira nézve, most amikor napirendre kerül a halódó kapitalizmus meghaladásának kérdése?

Samir Amin: A kérdés tehát ez: sikerül-e a rendszer áldozatainak egy pozitív és radikális alternatívát kialakítaniuk? Ez napjaink alapvető politikai kihívása. Az kell, hogy a radikális baloldal kezdeményezze egy alternatív monopoltőke-ellenes frontnak, blokknak a kiépítését, amely képes magába foglalni e rendszer összes áldozatainak, a dolgozóknak és termelőknek az együttesét – és köztük a középosztályok, a földművelésből élők, a kis és középvállalkozások nagyobb részét…

Azt hangsúlyozza, hogy a baloldalnak le kell mondania minden olyan stratégiáról, amely abban segítené a kapitalizmust, hogy kiláboljon a válságból.

Samir Amin: Itt az ideje a bátor, merész fellépésnek! Nem olyan történelmi pillanatban vagyunk ma, amelyben valamiféle tőke/munka közötti „szociális kompromisszum” lehetséges lenne, mint amilyen volt a háború után a jóléti államok szociáldemokráciájával. Egyes nosztalgiázók azt képzelik, hogy a monopóliumok kapitalizmusát „hátráltatni” lehetne a néhány évtizeddel korábbi pozícióira. A történelem tanúsága szerint, ilyen visszatérések nem lehetségesek. Olyan történelmi pillanatban vagyunk, amelyben a radikális baloldal merész kell, hogy legyen. Arról a baloldalról beszélek, amely megvan győződve arról, hogy a kapitalista rendszert alapjaiban kell meghaladni. Ugyanakkor ennek a baloldalnak nem szabad szem elől tévesztenie azt a tényt, hogy a szocializmust úgy kell feltalálnia, hogy nem kell, hogy ennek feltétlenül legyen valamilyen előzetes modellje. Észak országaiban léteznek, megvannak azok az objektív feltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a monopóliumok kapitalizmusát elszigeteljék. Ennek első lépése egy olyan társadalmi és politikai szövetség, amely a túlnyomó többséget magában foglalja.

Létezik-e manapság ez a merészség?

Samir Amin: Napjainkban a merészség hiánya borzalmas a baloldalon. Emlékezzen, milyen boldogok voltak a szocdemek, amikor a szovjet rendszer összeomlott, és vele együtt Nyugat-Európa kommunista pártjai? Azt mondtam nékik: ”Maguk hülyék. A következő összeomlás a maguké lesz. A tőkének csak azért volt szüksége magukra, mert ott volt a kommunista fenyegetettség.” És ahelyett, hogy radikalizálódtak volna, a szocdemek inkább jobbfelé csúsztak. Szociál-liberálisokká lettek. Manapság, ha szociáldemokratára vagy a jobbra szavazol, az ugyanaz. Mind azt mondja: „Semmit nem tehetünk, a piac az ami dönt, a minősítő ügynökségek, a monopolkapitalizmus szuperpártja.” Azt tapasztaljuk, hogy még a radikális baloldal jelentős szegmensei is félelmükben vagy zavarodottságukban elfogadják ezt. Még olyanok is, akik „kommunistának” hívatják magukat, kijelentik, hogy ők csupán a szociáldemokrácia balszárnya lehetnek. Ez ismét csak a kapitalizmushoz való alkalmazkodás. A „kisebbik rossz” logikája. „Ezt Európa kényszeríti ránk” – ez a klasszikus érv. „Európa ugyan nem jó, de Európa lerombolása még rosszabb lenne”. De a kevésbé rosszból a még kevésbé rossz felé haladni – így lehet a végén a „legrosszabbig” eljutni. Két éve azt mondták a görögöknek, sebaj, egy kis megszorításos kúra, utána jobb lesz! És hányadiknál tartunk ma? A nyolcadiknál?

Mi lehetne az Ön által javasolt „szociális és politikai szövetség” jelszava?

Samir Amin: Az átfogó gondolat: egy monopóliumok elleni blokk létrehozása. Szükség lenne egy átfogó célkitűzésre, amely megkérdőjelezné az „általánossá tett, mindent maga alá söprő monopóliumokat”. Nem álmodozhatunk arról, hogy az egyes individuumok képesek lennének átalakítani a világot az ő egyéni akcióik csodatevése folytán - sajnos ilyen elképzeléseket találunk több szocialista mozgalomban, és olyan filozófusoknál is, mint Toni Negri. Ezt azzal kezdik, hogy megmagyarázzák nekünk: a megszorítások politikájának léteznek alternatívái. Népiesen szólva, ez annyi mint a „versenyképességről és a bérek mérsékléséről” szóló tőkés diskurzust alapul venni és vele játszadozni. De ehelyett, kérdem, miért ne fordítsuk meg a dolgot, miért ne azt jelentsük ki, hogy a bérek elégtelenek és a profit túl nagy?

A legjobb esetben, ez az egyenlőtlenségeknek legfeljebb enyhe csökkentéséhez vezetne…

Samir Amin: Ez természetesen nem elegendő. Egy valódi baloldalnak meg kell fordítania azt a szociális rendetlenséget, amelyet a monopóliumok generálnak. Olyan stratégiákra van szükség, amelyek a maximális foglalkoztatottságot biztosítják és megfelelő munkabért garantálnak, párhuzamosan a növekedéssel. Ez egész egyszerűen lehetetlen a monopóliumok kisajátítása nélkül. Ennélfogva, a gazdaság kulcs szektorait nacionalizálni, államosítani kell. Első lépésként a nacionalizálás – államosítást jelent, a magántőkés tulajdon átruházását az államra. De ezen a ponton, a merészség megköveteli az államosított monopóliumok menedzselésének a „szocializálását”. Vegyük sorra ezeket a monopóliumokat, amelyek kontrolljuk alatt tartják a mezőgazdaságot, a vegyipart, a bankokat és a nagy áruházláncokat. „Szocializálni” ezeket annyit jelent, hogy ezek vezetésében, menedzsmentjében ott vannak a mezőgazdaság dolgozóinak, és természetesen az eddigi monopóliumok dolgozóinak a képviselői, de a fogyasztói szervezetek és a helyhatóságok képviselői is (akik érdekeltek a környezeti problémák révén, de az iskolaügy, a lakásügy, a kórházak, a városgazdálkodás, a közlekedésügy stb. kapcsán is). Egy szocialista gazdaság nem állhat csupán menedzsmentjének a szocializálásából. A szocializmus nem egyszerűen tőkések nélküli kapitalizmus. Magába kell foglalnia az ember, a természet és a társadalom közötti összefüggéseket, viszonyokat. Abban a formában folytatni a dolgot, amit a kapitalizmus kínál – egyenlő lenne az egyén, a természet és a népek elpusztításával.

És mit tenne a Wall Street-tel és a City-vel?

Samir Amin: El kell végezni a társadalom „finánctalanítását”. Egy Wall Street nélküli világot kell csinálni – hogy Francois Morin könyvének címére utaljunk. Ez egyértelműen magában foglalja a spekulatív tőkésalapok és a nyugdíjalapok teljes felszámolását, hiszen ezek váltak a fináncosodás legfőbb tényezőivé. Megszüntetésük révén létre kell hozni az elosztáson alapuló nyugdíjrendszert. Teljes mértékben át kell alakítani a bankrendszert. Az utóbbi évtizedekben a bankrendszer túlontúl centralizálttá vált, és csupán néhány óriásvállalat diktál. Ezek szerint el lehetne képzelni egy „agrárbankot” vagy az „ipar bankját”, amelyekben a választott adminisztratív tanácsokban résztvennének a ipar ügyfelei, valamint a kutatóközpontok és a környezeti, ökológiai szolgálatok képviselői.

Hogyan látja az olyan mozgalmak szerepét, mint amilyen az Occupy, az Indignatos és a szakszervezetek a monopóliumok elleni harcban?

Samir Amin: Hogy létezik az Egyesült Államokban olyan mozgalom, mint az Occupy Wall Street, csodálatos jelzés. Az, hogy nem fogadják el többé, csak úgy, az olyan kijelentéseket, hogy „nincs alternatíva”, és hogy „a megszorítások elkerülhetetlenek” – mindez roppant pozitív jelenség. Ugyanez áll Európában az Inignatos-okkal. De ezek olyan mozgalmak, amelyek viszonylag gyengék maradnak, nem kutatnak eléggé valódi alternatívák után. A szakszervezetek jelentős szerepet játszanak, de új módon kellene magukat meghatározniuk. Az ötven évvel ezelőtti jelszavak túlhaladottak. Ötven évvel ezelőtt, öt dolgozó közül négynek biztos és stabil állása volt, és alig volt munkanélküliség. Ma, az embereknek csupán 40%-a rendelkezik stabil állással, 40% bizonytalan, prekárius szerződéssel dolgozik, és 20%-uk munkanélküli. A helyzet ma radikálisan más. A szakszervezetek ilymódon nem elégedhetnek meg olyan követelésekkel, amelyek a dolgozó osztálynak csak a felét érintik. Feltétlenül szükséges számba venni a munkanélküliek és a bizonytalan szerződésben álló emberek jogait. Sok esetben bevándorlókról, nőkről és fiatalokról van szó.

Hogyan látja az osztályharc összefüggését Észak és Dél vonatkozásában?

Samir Amin: A kapitalizmus/szocializmus konfliktusa, és az Észak/Dél konfliktusa elválaszthatatlan egymástól. A kapitalizmus világméretű rendszer, és ha hatékonyak kívánnak lenni – a politikai és szociális küzdelmeket egyszerre kell nemzeti szinten és globális szinten folytatni. Ezt akarta Marx kifejezni a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszóval. Kommunistának lenni – egyben azt jelenti, hogy internacionalisták vagyunk. Abszolút módon nélkülözhetetlen, hogy az Észak-Dél konfliktusába bevonjuk az éghajlat, a természeti erőforrások és a ökológia, a környezet kérdését. Az erőforrások magán elsajátítása és a bolygó túlhajtott kiaknázása veszélybe sodorja az emberiség egészének jövőjét. Északon, az oligopóliumok önzését Bush brutálisan fejezte ki, amikor kijelentette: „The American way of life is not negotiable” (az amerikai életmódról nem lehet tárgyalni). Ez az önzés annyit jelent, hogy megtagadják Dél számára (az emberiség 80%-a számára) a természet erőforrásaihoz való hozzáférést. Azt hiszem, hogy az emberiség nem képes teljes komolysággal lépni egy szocialista alternatíva felépítésének útjára – ha nem változtatunk ezen a „way of life”-on Északon – ezen azonban nem jelenti azt, hogy a Délnek csak türelmesen várnia kell. Ellenkezőleg: a Délen folyó harc csökkenti az imperialista hozadékot és gyengíti Északon a monopóliumok pozícióit – ami viszont erősíti Észak népi osztályait a monopóliumok szocializálásáért folyó harcukban. Északon tehát az a kihívás áll fenn, hogy a közvéleménynek nem szabad arra korlátozódnia, hogy megvédje a Dél népeivel szemben a maga privilégiumait.

A feltörekvő országok gazdasága – Kína, Brazília, Oroszország, Dél-Afrika gazdasága – nem fenyegeti-e már most bizonyos mértékig a „generalizált monopóliumok” hatalmát?

Samir Amin: 1970 óta a kapitalizmus öt előnye révén uralja a világrendszert: ellenőrzése alatt tartja a természeti erőforrásokhoz való hozzájutást, ellenőrzése alatt tartja a technológiát és a szellemi tulajdont, privilégiumot élvez a médiumok hozzáférhetősége területén, ellenőrzése alatt tartja a pénzügyi és monetáris rendszert, és végezetül: monopolizálja a tömegpusztító fegyvereket. Ezt a rendszert én „apartheid on a global scale”-nek (gobális méretű apartheidnek) nevezem. Ez magában foglalja a permanens háborút Dél ellen, olyan háborút, amelyet 1990-ben az Egyesült Államok és NATO-beli szövetségesei indítottak az első Öböl-háború idején. Márpedig a feltörekvő országok, főleg Kína, éppen most hozzáláttak ezeknek az előnyöknek a lerombolásához. Először is a technológiában. Átmenőben vagyunk a „Made in Chináról” a „Made by Chinára”. Kína többé nem a világ műhelye, amely a monopóliumok nagytőkés fiókjai vagy társvállalatai számára dolgozik. Uralja ma már a maga számára, saját fejlesztésű technológiáját. Egyes területeken, a többi közt a jövőt jelentő elektromos gépkocsi iparban, a napenergia területén stb. csúcstechnológiákkal rendelkezik, amelyekkel megelőzi a Nyugatot. Emellett Kína hagyja, hogy a globalizált pénzügyi rendszer önmagát tönkre vigye. És még finanszírozza is a rendszer önpusztítását azzal, hogy ő finanszírozza az amerikai deficitet, és ezzel párhuzamosan a „Shanghaj-csoport” révén – amely magában foglalja Oroszországot, és potenciálisan Indiát és Délkelet-Ázsiát is – független, illetve autonóm regionális piacokat épít ki. Clinton idején, az amerikai biztonsági erők egyik jelentése felvetette egy Kína elleni preventív háború szükségességét. Hogy megkontrázzák a dolgot, határozták el a kínaiak, hogy hozzájárulnak az Egyesült Államok lassú halálához azzal, hogy finanszírozzák az USA deficitjét. Egy ilyen bestia brutális halála túl veszélyes dolog lenne.

És Dél-Amerika országai?

Samir Amin: A latin-amerikai népi demokráciák bizonyára gyengítették az imperialista hozadékot. De nehézségeik lesznek továbbfejlődésükben, mindaddig, amíg azzal áltatják magukat, hogy egy autonóm nemzeti tőkés fejlődés lehetséges. Ez világosan látható Bolíviában, Equadorban vagy Venezuelában. Kevésbé látható Brazíliában, mert ez egy nagyon nagy ország, amely hatalmas természeti erőforrásokkal rendelkezik. Egymásközti kooperációba kezdtek az ALBA-val. De az ALBA igen szerény valami maradt a mai napig, ha egybevetjük a Shanghaj-csoport katonai, gazdasági és diplomáciai együttműködésével, amely kiszakítja magát a nyugati monopóliumok által uralt globálgazdaságból. Így például, egymásközt semmit nem dollárban vagy euróban fizetnek. Dél-Amerika is megteheti, hogy elszakadjon a monopóliumok kapitalizmusától. Rendelkeznek azokkal a technikai lehetőségekkel, természeti erőforrásokkal, amelyekkel egy Dél-Dél kereskedelmet alakíthatnak ki. Ez korábban, néhány évtizede még elképzelhetetlen volt.

(Ford. Sipos János)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.