A cipó

 

 

Balázs már napok óta vágyott a friss péksüteményre. Több mint egy hete, hogy nem futotta friss cipóra. Öt nappal későbbre várta a fizetését. Minden gondolata körülötte forgott. Orrlyukain finoman szippantotta be a friss cipó illatát, szájában a nyál csorgott, érezte a friss ízét. Szinte szétomlott a szájában. Hirtelen felébredt. Oda a szép álom, az édes álom.

Felkelt. Ült az ágy szélén némán, maga elé bámulva. A vágy elöntötte. A friss cipó iránti vágy. Valamikor gyermekkorában, sőt még egy-két évvel ezelőtt is bizony jutott az asztalára. Maga előtt látta, ahogy édesanyja megszegi a pékségből frissen hozott kenyeret. Sajnos az elmúlt két évben csak a munkanélküliség és a közmunka jutott neki. Az asszony elhagyta. A szerencséje is. A közmunkás bérből pedig nem húzta ki hó végég. Öt nappal későbbre várta a fizetését.

Végignézte az összes rejtekhelyet, de nem talált egy fillért sem. Korgó gyomorral kutakodott tovább. Átnézte a fajansz pohárkát, ahol az aprókat szokta eltenni még ínségesebb időkre, de üres volt. Kiforgatta a nadrágzsebeket. Semmi. Jött a három téli kabát. És hoppá. Az egyik zsebében valami fémes zörgést érzett, olyant, amikor a fémpénzek egymáshoz érve összecsengenek, valósággal zene volt füleinek. Ahogy megrázta a kabátot valóságos koncertet adtak elő a pénzérmék. Legalább is reménykedett benne, hogy azok lesznek. Lassan belenyúlt a zsebbe. Sorra bukkantak elő az ötven forintosok. Összesen hét darab. Az mindösszesen háromszáz forint. Kész vagyon-gondolta Balázs. Ez még a fizetésig is valahogy kitart-morfondírozott magában. Százötvenből kitelik egy két-három napos kenyér, a maradék kétszázból pedig naponta néhány kifli, vagy zsemle. Nem is rossz-jegyezte meg magában.

Éppen nyit a pékség. Indult is, hogy még jusson neki az előző napi kenyérből. Hajnali fél hat volt. A villanyoszlopokon a lámpák már kialudtak, lassan kivilágosodott. Szaporázta lépteit. Egy kerékpárral érkező beelőzte. Micsoda peh. Ő a csibéinek szokott kenyeret vinni. Odaért. Megnyitotta pékség ajtajának kilincsét. Belépett. Hűűűű-fellélegzett. A ládákban még ott hevert néhány kenyér. Melyiket is vigyem?-tette fel a kérdést önmagának. Fél kilósat, vagy kilósat. Gyors fejszámolást végzett. A két félkilós az jobban morzsálódik. Hamar nincs látszatja, hiszen valamiért az gyorsabban fogy. A kilós az kevésbé morzsálódik és  könnyebben lehet szelni. Ha jól megy minden két napig, talán háromig is kitart-gondolta Balázs. A kenyeret valójában két napja sütötték, de a kenyérboltból visszakerült a pékségbe, így olcsóbban meg lehetett venni. Leperkálta az eladó kezébe a százötven forintot. Magához ölelte a kiló kenyeret. Megtapintotta. Lassan belecsúsztatta szatyrába.

Hazaért vele. Mesés-mondta motyogva. A megszáradt kenyeret kissé benedvesítette. Kezéből finoman hullottak a vízcseppek a kenyérre, amely megszívta magát. Begyújtotta a sütőt. Várt. Tíz perc alatt elég meleg lett. Egy tepsiben betolta a cipót a sütőbe. Néhány perc és ott feküdt előtte a konyhaasztalon a kétnapos friss cipő. Orrlyukain beszívta a friss cipó illatát. Bicskájával megszegte a cipót. Először a kenyér sercli részét vette a szájába. Percekig élvezte. Minden ízét kiélvezve megrágta. Majd lenyelte. Szelt két újabb szeletet. Ezután eltette a többit.  A két szeletet megkente margarinnal, félbevágta, majd szalvétába csomagolta. Ez a nap jól kezdődik-mosolyodott el Balázs. Már optimistább hangulatban indult munkába, hisz tudta, hogy másnapra, harmadnapra is lesz kenyere. Az utolsó napokra talán még kifli is jut. Szaporán szedte lépteit. Beért munkahelyére. Felvette a szükséges szerszámokat. Délben leült egy fa árnyékot adó tövében. Ivott néhány korty vizet. Elővette margarinos kenyér feleket, lassan omlott szét, olvadt el a szájában. Jóllakottan felállt. Visszaadta szerszámait, majd hazaindult. Közben számolta magában, hogy mikor veszi meg a következő fizetése előtt „friss” kilós cipóját.

              Albert Iván