A finn oktatási modellről

Le Monde diplomatique, Philippe Descamps

 

(...) Finnországban egy tanárra átlagosan 12,4 tanuló jut, – ami Európában az egyik legjobb diák-tanár aránynak számít – itt különösen eredményesnek tűnik.

(…) Finnországban a legkisebbek a társadalmi különbségek

…idegfeszültség nélküli, a diákok közti versengés, az intézmények közötti konkurencia, tanfelügyelők és évismétlés nélküli, mi több, az első osztályban osztályozás nélküli iskola létezéséről, amely világviszonylatban a legkiválóbb eredményekkel büszkélkedhet.

Az OECD által lefolytatott, s a diákok tanulásának eredményességét vizsgáló nemzetközi program (PISA) felméréseinek eredményei komoly aggodalmat keltenek Németországban, vagy az Egyesült Királyságban, de mindezidáig kevés figyelemben részesültek Franciaországban, vagy az USA-ban, noha az utóbbiak sem szerepeltek jobban. Az oktatás területén végrehajtott fejlesztések ellenére a 15 esztendős fiatalok olvasásértése, valamint a természettudományok és a matematika terén elért eredmények alapján ezek az országok az OECD országok középmezőnyében helyezkednek el.  Azon túl, hogy az értékelések módszertani szigorúsága kizár mindenfajta kulturális alapú megkülönböztetést, külön érdekességük, hogy nem bizonyos képzési program alapján elsajátított tudásra vonatkoznak, hanem a világ megismerését és a mindennapi helyzeteket idéző viszonylatban felmerülő nehézségek megoldását szolgáló kompetenciák elsajátítását vizsgálják.

Márpedig a felmérések váratlanul Helsinkit hozták ki példaértékű modellként. A 65 országra kiterjedő 2009. évi felmérés során hasonlóképpen, mint az előző három (2000, 2003, 2006) felmérésben, az összesített eredmények alapján Finnország – Dél-Koreával és néhány OECD tagországgal, vagy az OECD-vel együttműködő ázsiai országgal, ill. városállammal együtt (Sanghaj, Hong Kong és Szingapúr) – az élbolyban található. Finnország eredményei (Dél-Koreával egyetemben) a leghomogénebbek, s itt a leggyengébb a korreláció az iskolai teljesítmények és a diákok társadalmi-gazdasági háttere között. A finn fiatalok 93%-a szerez középfokú érettségivel azonos értékű bizonyítványt, szemben a nyugati országok 80%-os átlagával. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy az OECD-országok közül Finnországban a legkisebbek a társadalmi különbségek.

A PISA felmérés eredményei újfajta turizmust indítottak el. 2011 augusztusában, Luc Chatel akkori oktatási miniszter egy finnországi látogatást követően kifejtette: „Egy sor olyan, ott jól bevált eljárással ismerkedtem meg, amelyek átültethetők” egyebek között ilyen „az intézmények széleskörű autonómiája”. Egy évvel később a Socialist Review c. brit folyóirat méltatta „a felmérések, értékelések nélkül működő rendszert”, amelynek keretében „délben minden gyerek egészséges ebédet kap”. Érkezzen valaki, akár a francia jobboldali liberálisoktól, akár az angol trockistáktól, igyekszik megtalálni azt az elemet, azaz azt a fajta innovációt, amely a rendszer egészéből kiszakítva beilleszthető a saját projektjébe.

A nemzetközi sajtó többnyire hallgat a „modell” megalkotásának specifikus körülményeiről amelyekkel több lebilincselő munka is foglalkozik. Márpedig a finn modell esetében a „decentralizálás” fogalom nem egyenlő a régiók versenyeztetésével, a pedagógusok „bevonása” nem egyenlő azzal a törekvéssel, hogy növeljék az iskolában kötelezően eltöltendő időt, a kiadások tekintetében a mértéktartás meghirdetése nem annak a szándéknak az elleplezését szolgálja, hogy a magánvállalkozásokat a fokozottabb részvételre ösztönözzék. „Felejtsék el a PISA-t” mondja Jukka Sarjala az 1970-es évek közoktatási reformjának egyik szerzője. ”Természetesen büszkék vagyunk munkánk gyümölcsére. A rendszerünket azonban a maga teljességében kell szemlélni, s nem lehet belőle „kimazsolázni”ezt-azt”.

A finn siker gyökerei nem annyira elvi alapokra vezethetők vissza, hanem inkább az északi országokra jellemző politikai hagyományra, miszerint kitartóan ragaszkodnak a jóléti állam vívmányaihoz. Amikor Pasi Sahlberg professzort 2010. december 10-én a PBS amerikai televízió kamerái előtt arra kérték, hogy „rántsa le a leplet” a jó pedagógiai megoldások „receptjéről,” széles mosollyal az arcán a következőket mondta: „Tudják, nálunk az oktatás az iskolai előkészítőtől az egyetemig mindenki számára ingyenes.” Ilyen alapadottságok mellett, nehéz összehasonlítást tenni az amerikai modellel.

Finnországban azonban nem csak az oktatás teljes ciklusa hozzáférhető ingyenesen. A fiatalok 16 éves korukig minden vonatkozásban a közösség teljes körű támogatását élvezik, beleértve a taneszközök, az étkeztetés, az iskolába történő utazás és az egészségügyi ellátás költségeit is. A fentiek pénzügyi fedezetét többnyire a 360 önkormányzat biztosítja, de az állam gondoskodik a rendelkezésre álló források felhasználásának összehangolásáról. Noha a leggazdagabb önkormányzat, a Helsinkivel szomszédos Espoo esetében az állami támogatás mindössze 1%, átlagosan az állam a felmerülő költségek 33%-át^**[6] állja, de a legszegényebb önkormányzatok esetében ez eléri a 60%-ot is. A kormány ugyanakkor arra törekszik, hogy ne létesüljenek magán oktatási intézmények. Az utóbbiak a 70-es években gyakorlatilag eltűntek (arányuk mindössze 2%, a franciaországi 17%-kal szemben) leszámítva a Steiner, vagy Freinet típusú alternatív asszociatív pedagógiát követő intézményeket.

 

A gyerekek az iskolába az életet jönnek tanulni

Ez az egységes közszolgálat nem tűnik különösebben költségesnek. Ellenkezőleg! Vásárlóerő paritáson számolva Finnország egy tanulóra számítva kevesebbet költ a közoktatásra, mint átlagosan a nyugati országok, és sokkal kevesebbet, mint az Egyesült Királyság, vagy az Egyesült Államok. Kiemelt figyelmet fordítottak a tanszemélyzet minőségére, a pedagógusok létszámára és képzettségére. A pedagógus szakma immáron nagy tekintélynek örvend és igen keresett lett annak ellenére, hogy a képzés időigényes (minimálisan öt, de inkább ennél több egyetemi év). Noha a bérek nagyjából a nyugati átlagot követik, határozottan magasabbak, mint a francia pedagógusoké: az életpálya kezdetén az alapfokú oktatásban 36%-kal, a középfokúban 27%-kal haladják meg a franciaországi szintet, az életpálya végén aztán a bérszínvonal közelít egymáshoz. 10 pályázó közül 1 jut el a tanári pályáig. A pedagógusoktól igen erős elkötelezettséget várnak el. Közülük többen nem ritkán megadják a szülőknek telefonszámukat, vagy e-mail címüket. A pedagógusképzésben nem az oktatás tartalmára, hanem a pedagógiára, azaz az ismeretátadás módszereire fordítanak sok időt (minimum egy évet).

Miközben a nemzetközi modell a teljesítmény indikátorokra, az auditálásokra, s a rangsorolásra helyezi a hangsúlyt, a finn pedagógusok a felmérések másfajta felhasználása mellett teszik le a garast. Szerintük a felméréseket a pedagógusok és a diákok érdekében, a módszerek és a pedagógiai eszközök folyamatos kiigazítására kell felhasználni és nem szabad, hogy az ellenőrzés és a verseny eszközeivé váljanak. Éppen ezért a felméréseket mintavétel-szerűen és nem országos szinten végzik. Mindenki ismeri saját iskolájának az eredményeit, de más intézményét nem. Több önkormányzat fel is lépett azon újságok ellen, amelyek ezeket az értékeléseket nyilvánosságra akarták hozni. S bár a bíróságok elmarasztalták az önkormányzatokat, a sajtó többnyire a hallgatást választotta.

Ulla Rohiola asszony, Rauma település általános iskolájának az igazgatóhelyettese az alábbiak szerint határozta meg küldetését: „Az a feladatunk, hogy biztosítsuk minden gyerek integrálását. Minden egyes gyerek fontos számunkra!” Minden iskolai hátrányra, társadalmi különbségre, iskolai, érzelmi, vagy szociális nehézségre megfelelő választ kell adni „Ha jól érzed magad a csoportban, s a neked megfelelő szinten tanulhatsz, akkor nem leszel frusztrált” fejtegeti. „Egy gyors felfogású gyerek iskolai tanulmányai során mindvégig jól megvan egy lassúbb felfogású társával, ha nap mint nap figyelembe vesszük mindkettőjük igényeit.”

„A 90-es években ösztönöztük az iskolák közötti versengést, sőt Helsinki egy konzervatív városi tanácsnoka még annak reklámozását is szorgalmazta. Ma már tudatában vagyunk annak, hogy ez hiba volt” mondja Susse Huhlta helsinki finn nyelvész professzor. A körzetesítés megszüntetését követően, elsősorban a fővárosban fontos jelenséggé vált a legjobb iskolák utáni hajsza, így itt a 7. osztályos 13 éves gyermekek 30%-a nem a lakóhelye szerinti körzeti iskolába jár. Tuomas Kurttila, a szülőket tömörítő Liga vezetője szerint ez csak következménye a társadalmi különbségek rohamos növekedésének, a finn társadalom átalakulásának. „Fennáll annak a veszélye, hogy az oktatáspolitikánk puszta kirakattá válik, és meggyengül a szociális politikánk. Napjaink sikereit a 70-es, 80-as évek alapozták meg. A jövő sikereinek az alapjait viszont napjainkban kell lerakni. Még mindig sok gyerek nem jut túl a kötelező iskoláztatáson. Derűlátó vagyok, de az egyenlőtlenségek kiéleződése miatt nem árt, ha éberek vagyunk.” A fentieket Petri Pohjonen, az Országos Oktatásügyi Hivatal igazgatóhelyettese a következőkkel egészíti ki: „Az iskolától elvárjuk, hogy választ adjon a társadalom minden problémájára. Ennek az elvárásnak azonban a rendszer nehezen képes megfelelni.”

Eero Väätäinen hosszú évekig volt igazgató, majd a Helsinkivel szomszédos Vantaa város oktatási osztályának a vezetője. A finn pedagógusok zöme által osztott érzéseit az alábbiakban írta le: „Állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a gyerekek nem azért járnak iskolába, hogy teszteket oldjanak meg. Az életet jönnek tanulni, s szeretnének rátalálni saját útjukra. Vajon egyáltalán lehetséges-e mérni az életet?” A nemzetközi téren legjobban teljesítő európai országban igencsak ódzkodnak a rangsorolástól.

Tiszteletben tartva mindenki tanulási ritmusát

Az iskolai előkészítő után a finn rendszer szerint „alapozó iskolának” keresztelt, kilenc osztályos kötelező általános iskola következik (....)

Az iskolák háromnegyedének az összlétszáma 300 tanuló alatt van, s csak ritkán haladja meg az 500 főt. A hatodik osztályig egy általános képesítéssel rendelkező tanító foglalkozik a gyerekekkel, aki átlagban három évig viszi az osztályt. Ezután a „szaktanárok” veszik át a stafétabotot. A tanítás reggel 8-kor kezdődik és a legkisebbek számára délután 2-kor, a nagyobbak számára pedig többnyire 3-kor ér véget.

A családi tanácsadás már jóval az iskolakezdés előtt elkezdődik, az egészségügyi és szociális gondoskodással foglalkozó intézmények kora gyermekkortól kezdve figyelemmel kísérik a gyermekek fejlődését. Egyebek mellett az a feladatuk, hogy fényt derítsenek az esetleges tanulási nehézségekre, s a problémára még iskolakezdés előtt megoldást találjanak. Ezt követően jut szerephez „A tanulók jó közérzetével foglalkozó bizottság”, amely általában hetente ülésezik. Pedagógusok, pszichológus, szociális munkás, védőnő és iskolaigazgató közösen, szükség szerint - legalább családlátogatás formájában – a családok bevonásával keresik a mindenkori problémára a legadekvátabb megoldást. Az oktatási törvény a tanulás segítésének három szintjét irányozza elő. Az átmeneti nehézségek esetére a tanító, vagy a szaktanár tanítás előtt vagy után egyéni foglalkozás keretében foglakozik a gyerekkel. Ha a szóban forgó probléma bonyolultabb, akkor a pedagógus szakértő kolléga, vagy ún. mediátor segítségét veheti igénybe. Visszatérő nehézségek esetén az erre a feladatra kiképzett szaktanár speciális oktatási programot dolgoz ki, aki azt vagy a szokványos tanórákon, vagy különteremben tartott kiscsoportos foglalkozás keretében alkalmazza. Ez a folyamatosan kiigazított támogatás lehetőséget teremt arra, hogy száműzzék a költséges, nem hatékony, diszkriminatív és megalázó évismétlés gyakorlatát. Annak érdekében, hogy a közelmúltban nagyobb számban érkezett külföldieket segítsék, finn nyelvi különórákkal kiegészített speciális tanterveket vezettek be. A külföldi tanulók ugyanakkor heti két órában saját anyanyelvi oktatásban is részesülnek.

A rauma-i általános iskolában az állandó alkalmazásban lévő pedagógusok mellett öt személy lát el kisegítő feladatokat. Közülük ketten a foglalkoztatási hivataltól kapják a bérüket, egy fiatal pedig a polgári szolgálat keretében dolgozik és további két oktatási tanácsadót is foglalkoztatnak. Valamennyiüknek az a feladata, hogy segítsék a rájuk bízott 461 tanulót, hogy önállóakká váljanak és megtalálják a pálya-irányultságukat. „Minden szakma értékes” vallja Kristina Volmari az Országos Oktatási Hivatal nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa. „Számos szakirány nagyon keresett” Egyébként az általános és a specifikus szakirányokhoz, ideértve a mesterszakot is, nagyszámú tanulási út vezet. Talán azért is, mert a szakmunkás fizetések rendkívül vonzóak?

---

Elsősorban politikai küzdelemről van szó

 

 „Kezdetben nehéz dolog volt az egységes iskola megvédése. Többen ugyanis lehetetlennek tartották, hogy bizonyos tantárgyakat mindenkinek tanulnia kell”, emlékszik vissza Jukka Sariala, aki a reform bevezetésének egyik meghatározó szereplője volt, s aki 2002-ben vonult vissza az Országos Oktatási Hivatal igazgatói székéből.

 

 A múlt század hatvanas éveiben a finn oktatási rendszer még a tanulók 11 éves kortól való szelektálására épült. Évismétlés, iskolai kudarc, iskolai zsákutca ─ ebben a sorsban osztozott sok falun élő, vagy munkáscsalád, miközben az elit azzal gondoskodott reprodukciójáról, hogy gyermekeit többnyire magán-középiskolákba járatta.

 

 A szocialista Yrjö Ruutu professzor, aki közvetlenül a 2. világháború utáni években, 1945 és 1950 között volt az Oktatási Hivatal igazgatója kezdeményezte, hogy minden 7 és 16 év közötti fiatalnak azonos oktatást biztosító egységes közszolgálatot hozzanak létre. Javaslatai azonban elkallódtak a különböző vizsgálóbizottságok útvesztőiben. A következő évtized során az oktatás tömegessé válása megváltoztatta a helyzetet. „A változások legfőbb mozgatói a szülők voltak, akik nagyon jól látták, hogy nincs biztosítva az esélyegyenlőség” fűzi hozzá Sarjala.

 

 1966-ban a centrista agráriusokat és a teljes baloldalt magába foglaló finn Népfront három nagy reformprojekttel (egészségügy, nyugdíjrendszer, oktatásügy) a tarsolyában került hatalomra. Különböző formációkban – időnként a kommunisták és szövetségeseik alkotta Finn Népi Demokratikus Liga bevonásával – ez a koalíció kormányzott egészen 1987-ig, s ezenközben türelemmel felépítette oktatási reformját. Az iskolarendszerről szóló átfogó törvényt 1968-ban fogadta el a parlament. A törvény a kötelező iskoláztatás egységesítését s a közszolgálatba való beolvasztását, továbbá a pedagógusok sokkal alaposabb képzését irányozta elő. 1972 után először az északi térségekben, majd fokozatosan déli irányba és Helsinki felé haladva létrehozták az új kilencosztályos „alapozó iskolát”. A magániskolák önkormányzati tulajdonba kerültek, ami lehetővé tette adósságaik leírását. „Egyesek azt mondhatnák, hogy Svédország, vagy az NDK példája ihletett meg bennünket” folytatja Sarjala. ”Nekünk azonban megvoltak a magunk elgondolásai és alapvetően egy követelményt tartottunk szem előtt: egy olyan kis északi ország, mint Finnország gazdagságának egyetlen forrása a humán tőke. Minden egyes emberre szükségünk van.”

 

 „A jelenlegi látszólagos konszenzussal a konzervatívok feledtetni szeretnék, hogy közülük többen ellenezték a reformot” jegyzi meg Semi asszony. „A 90-es években minden jól alakult. Szerencsére az első PISA eredmények egyfajta pörölycsapást mértek az iskolarendszerünket bíráló konzervatív elgondolásokra, amelyek ki szerették volna kényszeríteni a magániskolákhoz és az iskolák közti versengéshez való visszatérést” hangsúlyozza Eero Väätäinen.

 

 Sok középiskolai tanár leginkább kétkedően viszonyul a változásokhoz, vagy ellenzi azokat. A két legjelentősebb szakszervezet véleménye is megosztott. Ám amikor a reform elkerülhetetlenné vált, egy újabb nemzedék kiállt az egységért. Az 1974-ben alapított Egységes Oktatási Szervezetről (OAJ) van szó, amely napjainkban a középiskolai tanárok 96%-át tömöríti, 1984-ben harcba szállt a kormány ellen és új státuszt és béremelést követelt a pedagógusok számára. Egy hónapig tartó sztrájkot követően követeléseiket elfogadtatták, s azóta megkerülhetetlen szereplővé váltak.”A politikusok megértették, hogy a reformok sikere érdekében szükségük van a tanárokra” magyarázza Ritva Semi asszony, aki a 180 főnyi szakszervezeti funkcionáriusok egyike.

 

 Az oktatási rendszer demokratizálásával párhuzamosan folyt az országban a decentralizálás. Az országos program – finnül Opetussuunnitelma – volt a motorja az egész folyamatban. Az 1970-ben publikált első, igen terjedelmes program aprólékosan részletezte, hogy mi a teendő a tantermekben. Az 1985-ben megjelent program megelégedett a célok definiálásával, s az önkormányzatok feladata volt, hogy saját dokumentumban határozzák meg a kitűzött célok megvalósítását szolgáló eszközöket. A 1994-ben született harmadik program még az előzőnél is rövidebb, s az intézményekre bízza saját elképzeléseiket tartalmazó kézikönyv megfogalmazását, amely azután beépül az önkormányzat programjába. Jelenleg folyik az ötödik program kidolgozása. A munka minden szakaszába intenzíven bekapcsolódnak a pedagógusok, az egyetemi oktatók és a szülők.

 Egy szaktanár, a Baloldali Szövetség hajdanvolt aktivistája jelenleg doktori dolgozatot ír arról, hogy a finn oktatási rendszer miként áll ellen a neoliberális hullámnak. Véleménye szerint a reform sikerei az alábbi tényezőknek tudhatók be:

 -             a reform hatásai hosszú távon érvényesültek,

 -             a reformot rendkívül széleskörű konszenzus övezte,

 -             a tanári szakszervezet meghatározó súllyal tudott fellépni,

 -             a vidék jelentős szerepet töltött be a politikai életben,

 -             végül a decentralizáció.

 1991-93 között, pl. a nagy gazdasági válság időszakában a költségvetési megszorítások kapcsán a szülők és a pedagógusok hatékonyabban léphettek fel az önkormányzatokkal, mint a kormánnyal szemben.

Fordította: Forgács András