A PSZ elnöke a megállapodásról

Megjegyzések Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének elnökével közölt interjúra a kormánnyal kötött megállapodásról: Könnyű a fotelből forradalmárkodni! (2013.02.10.)

http://nol.hu/belfold/konnyu_a_fotelbol_forradalmarkodni_

 

A PSZ vezetése ugyanazon a húrokon játszik, mint minden sárga szakszervezet: ott sertepertél, ahol nem kell és ott nem csinál semmit, ahol kellene. Forradalmi tetszelgéssel vádolja azt, aki (végre egyszer) nem megy bele az elvtelen játékba – és eközben saját tagságára hivatkozik. Egy bizalmi: "A kör bezárult. Magunkra maradtunk."

Nem éppen az lenne a szakszervezet dolga, hogy «harcos, rendíthetetlen» legyen a dolgozók érdekében ott is, ahol pusztán anyagi érdekekről, ott is, ahol demokratikus jogokról van szó? Olyan feladata nincs a PSZ-nek, ilyennel senki nem bízta meg, hogy «álláshelyeket és intézményeket mentsen», ne pedig az egész pedagógustársadalmat képviselje, s hogy ment-e egyet is, az sem bizonyított. «A problémák jelzése és az intézkedés ellenőrzése. Ez a monitoringbizottságban a szerepünk» – lóláb a gyávaság, a kulisszák mögötti manőverezés mögül és a bürokrata félrebeszélés magasiskolája: «a szakszervezet ellenőrző szerepet kell kapjon az átadás-átvételben» (mint valami szatócs), «semmiféleképpen ne hangozhassanak el olyan nyilatkozatok, hogy zökkenőmentes sikertörténet az átalakítás»? Azért «kell» a szakszervezetek közreműködése az iskolák elpusztitásában, hogy azt el lehessen mondani (mégis, kinek?) … és a PSZ vezetése ebbe belemegy. Hát ez pontosan annyi, semmivel nem több, mint amennyit a kormány akart. «Részt vesz ezeknek a jogszabályoknak a kidolgozásában». És – a pártállami időket leszámítva, az a szakszervezet dolga, hogy a hatalom számára jogszabályokat dolgozzon ki? Nem arra választjuk a képviselőket, hogy azok törvénykezzenek?

Kormánygaranciák? «Majd az idő eldönti». Hát nem, ne az idő döntsön, ha kérhetnénk, kolléga. Egy szakszervezet ne az időre spekuláljon. A szakszervezet a dolgozók elemi szervezetei a társadalmi termékek újraelosztásáért, ennek együttes képviseletét kell(ene) szolgálnia. A harcnak ezen szervezet mint eszköz segítségével kell(ene) folyjon, megbízatása erre szól, ezért hozták létre a pedagógusok. A kudarcot maga a PSZ vezetője sem cáfolja: „A vitanap érdektelenségbe fulladt », «meghirdettük a pedagógusnapi tüntetést. Nézzük meg, hányan jöttek el!», stb. Ezen háborog a PSZ vezetője, ahelyett, hogy átlapozná a történelemkönyv szakszervezetekre vonatkozó fejezetét. Az iskolák függetlensége nem szívügye, mert «2600 önkormányzattal nem lehet kollektív szerződést kötni». S mi akadályozza ezt – már persze magán a szakszervezeti vezetésen kívül? Van-e az elbocsátások megtiltására megállapodás? Amit aláírtak, az nem tartalmaz semmilyen konkrétumot, a kötelező óraszámokra sem. Gallóné válasza mindenre: nem teljesült, nem tartották be, stb. Hát azt nem tették, nem is fogják, csak neki lehet meglepetés. Lehet ilyen szakszervezeti vezetésben bízni?


Teljesen nyilvánvalóan  a szakszervezet irányító apparátusa forszírozza, hogy a pedagógusokat házi kiskutyáiknak tekintsék továbbra is, hogy azok gazdái maradhassanak, a rezsim alá vetésüket ez motiválja, az államhatalomhoz kötődésük. Végülis nekik nem is annyira rossz... Van olyan helyzet, amikor a nem-megállapodás kényszere fennáll. Ez most olyan volna. Az álláshelyeket egy normális oktatási rendszer védi meg, nem a mostani kompromisszumnak nevezett behódolás! A PSZ választhatott a megtorlás lehetősége és a meghunyászkodás között. Az utóbbit választotta, a "megtorlást" meg fogja kapni ráadásnak. De ennek levét a pedagógusok, a gyerekek, a szülők isszák meg. Nem csodálom a tömeges kilépéseket. De a szakszervezetet vissza kell szereznünk, eredeti funkcióját vissza kell állítanunk! Mert ezek a mi szervezeteink,  s nem az osztályok közötti béke, hanem az osztályharc eszközei. Akaratunk ellenére nem cselekedhet senki sem a nevünkben, márpedig az akarat itt van:  visszavonni az intézkedést, tiltakozunk nemzeti örökségünk eltékozlása ellen.  

Az Unió adósság- és deficitellenes politikájában az oktatási költségek lefaragása jelentős szempont. Sorban, egyenként fog ez a rendszer mindenkit levágni, Magyarország is le köteles lefaragni adósságát, meg kell szüntetnie költségvetési deficitjét (Orbánunk aláírta az új szerződést!), ezek pedig súlyos milliárdokba fognak kerülni. Új adók is lesznek, tudjuk, de az nem lesz elég. A pedagógusoknak is – jobban mint valaha – szükségük van tömegszervezetekre, mindenekelőtt szakszervezetekre. Amit egyszer elvesznek tőlünk, sehogy, vagy legfeljebb kínkeservesen lehet visszaszerezni. Számítani pedig csak magunkra lehet, okos, független szervezeteinkkel, vezetésünkkel. Ideje volna erre indulni...