Görögországot
2012 márciusában – úgy tűnik - újra megmentették. (Már ha igaz a hír, merthogy
arról is szólnak hírek, hogy a privátbefektetők mégsem elegendő mértékben
hajlandók leírni a görög adósságokat.) Problémái ezzel azonban nem oldódtak
meg, mert nem magából Görögországból, hanem annak a világgazdaságban betöltött
helyéből fakadnak.
A görög válság messze
nem egyszerűen a költségvetési hanyagság következménye, hanem a tőkefelhalmozás
világméretű válságáé, amelyet a félperifériás helyzetű országban az euró
katalizált és eszkalált.
A gyengébb versenyképességű gazdaságok számára ugyanis az euró elkerülhetetlenül felülértékeltté, és ezáltal maga is az egyensúlyromlás tényezőjévé vált. Az eurózónában maradás ára a belső leértékelés, vagyis a bérek GDP-ből való részesedésének leszorítása a tőke versenyképességének visszanyerése céljából. A megszorítások azonban visszafogják a fogyasztást és a termelést, és legfeljebb az alacsony termelési költségeket kereső nemzetközi tőke telephelyeként értékelhetik fel az országot. Ezt a lehetőséget azonban keretek közé szorítják az államivá transzformált magánadósságok teljesítésével, Görögország eurózóna-tagságával kapcsolatos gyanakvások. Görögországnak be sem kellett volna lépnie az eurózónába, és mai súlyos gondjainak megoldásához - amennyiben az Unió nem változik meg gyökeresen - elengedhetetlen feltétel az eurózóna elhagyása. Ennek alternatívája, hogy az európai centrum, elsősorban Németország, legszegényebb tartományává süllyed. Görögország olyan utat jár, amelyen a szenvedés minden stációján átmegy, pedig az út végén így is, úgy is a kereszt várja…
A gyengébb versenyképességű gazdaságok számára ugyanis az euró elkerülhetetlenül felülértékeltté, és ezáltal maga is az egyensúlyromlás tényezőjévé vált. Az eurózónában maradás ára a belső leértékelés, vagyis a bérek GDP-ből való részesedésének leszorítása a tőke versenyképességének visszanyerése céljából. A megszorítások azonban visszafogják a fogyasztást és a termelést, és legfeljebb az alacsony termelési költségeket kereső nemzetközi tőke telephelyeként értékelhetik fel az országot. Ezt a lehetőséget azonban keretek közé szorítják az államivá transzformált magánadósságok teljesítésével, Görögország eurózóna-tagságával kapcsolatos gyanakvások. Görögországnak be sem kellett volna lépnie az eurózónába, és mai súlyos gondjainak megoldásához - amennyiben az Unió nem változik meg gyökeresen - elengedhetetlen feltétel az eurózóna elhagyása. Ennek alternatívája, hogy az európai centrum, elsősorban Németország, legszegényebb tartományává süllyed. Görögország olyan utat jár, amelyen a szenvedés minden stációján átmegy, pedig az út végén így is, úgy is a kereszt várja…
A
mentőcsomag
A második
görög mentőcsomagra, amely lényegében irányított államcsődnek nevezhető, hosszú
huzavona után, 2012 március közepén bólintott rá az IMF és az EU, miután a
magánhitelezők felé fennálló adósságok átstrukturálása (Private Sector
Involvement – PSI) sikerrel zárult. A magánhitelezők követeléseiket a névérték
31,5 %-án új, 30 éves 2-4,3 %-os kamatú, az EFSF (Európai Pénzügyi Stabilitási
Eszköz) által garantált körvényekre, és 15%-nyi készpénzre (2 éven belüli
lejáratú EFSF-papírokra) váltották. Így Görögország 105 milliárd eurónyi tartozástól
szabadult meg. Az IMF-EU mentőcsomag azt jelenti, hogy Görögország 23,8
milliárd SDR (kb. 28 milliárd euró) készenléti hitelkeretet kap az IMF-től 4
évre, a korábbi csomag még fel nem használt részletein felül, és 144,7 milliárd
eurót az eurózóna EFSF-alapjából 2012-14 között, beleértve a korábbi csomag még
le nem hívott részleteit is. Vagyis 2012-14 között 130 milliárd euró friss pénz
áll rendelkezésére, és ez után még kb. 8 milliárd euró az IMF-től. (Az összegek
pontos meghatározását nehezíti, hogy az IMF-hitelt SDR-ben állapítják meg, az
EFSF-hitelt euróban). Az EFSF-től kapott pénz magában foglalja
magánhitelezőkkel szemben fennálló adósság csökkentésének közvetlen
készpénzigényét (15 % vagyis 30 milliárd euró) és a görög bankok feltőkésítésére
szánt 25 milliárd eurót is.
A helyzet
lényegében a következő: Görögország
megszabadul kb. 105 milliárd euró magánhitelezőkkel szembeni adósságtól,
miközben újabb kb. 138 milliárd euróval eladósodik az eurózóna és az IMF felé. Adósságállománya
tehát kb. 33 milliárd euróval nő, ám ennek a terhei összességében csökkennek a
korábbiakhoz képest. (Az előírt megszorítások azonban nem enyhültek!) A még
2011 nyarán megállapított feltételek szerint az eurózóna a korábbi hitelek
lejáratát maximum 7,5 évről minimum 15-30 évre emelte, 10 éves türelmi idővel
és igen alacsony (kb. 3,5 %-os) kamattal. Igen ám, de a magánhitelezőkkel való
megállapodás alapján a nekik adott új kötvényeket az angol jog szabályai
szerint bocsátják ki, ami azt jelenti, hogy mindig euróra vonatkozó követelés
fognak megtestesíteni. Így a görög állam még akkor sem válthatja át e
kötvényeket drachmára, ha kilépne az eurózónából. (A görög jog szerint kiadott
papírok esetén az állam megtehetné, hogy adósságát egy az egyben váltja át
euróról az új valutára, így a kilépést követő leértékelődés kifejezetten
kedvezne Görögországnak.)
Összegezve:
az új kötvények, illetve az intézményi hitelezőkkel szembeni adósság kamata
jóval kisebb, mint a piaci kamatok, ez a tartozás azonban az eurózónától való
még szorosabb kötődéssel és a lakosságot sújtó, radikális megszorításokkal
párosul. Ráadásul az EFSF-ből érkező pénzek kb. 40 %-a a PSI-ben résztvevő magánhitelezők készpénzes kárpótlására és a
görög bankok feltőkésítésére megy. A görög állam a maradékból (kb. 75 milliárd euró) finanszírozhatja fennálló adósságát, miközben végzetesen le kell
nyomja lakosságának életszínvonalát. Görögországot perifériás országként
betonozták be az eurózónába.
A „segítség” feltétele
A 2011
júliusában, amikor a második mentőcsomag szükségessége felmerül, még kevesebb,
mint 30 milliárd eurós kiigazításról volt szó 2011 és 2015 között (Európai
Tanács 2011). A 2012-es előírásokban azonban 2012 és 2015 között már 30,9
milliárd, 2016-ban pedig további 11,9 milliárd eurónyi kiigazítás szerepel.
A
reformkövetelmények középpontjában a belső leértékelés („internal
devaluation”) áll. A „növekedés-gyorsító lépések” is a bércsökkentésről, a
munkaerőpiaci szabályozás rugalmasabbá tételéről, a vállalkozásokat segítő jogi
környezet megteremtéséről, deregulációról, illetve piacnyitásról szólnak.
Csupa
tőkemegtérülést segítő, ám a nemzetgazdaság fejlődésének irányáról,
szerkezetéről, a lakosság életkörülményeiről semmit nem mondó, az 1980-as évek
óta folytatott neoliberális gazdaságfelfogást tükröző célkitűzés…
Görögország
már eddig is olyan mértékű költségvetési kiigazítást hajtott végre eddig, ami
egyetlen európai országéhoz sem fogható: 2010-11-ben GDP-jének 16 %-ával felérő
költségvetési korrekcióra került sor, ám a kiigazításnak még évekig folytatódnia
kell. A 2012. márciusi feltételek szerint ezek mértéke 2012 és 2016 között évi
3,8-5,6 %-ot, összesen a GDP 20 %-át teszi ki.
A 2012.
márciusi adósságrendezéshez kapcsolt tervek/követelmények szerint a
költségvetési hiány 2013-ban a GDP 4,6 %-ával, 2014-ben már csak 2,1 %-ával
érhet fel, a primer (az adósságtörlesztés nélkül számított) egyenleget pedig
már 2013-ban többlettel kell zárni. A bruttó külső államadósság mértéke az
előírások (prognózisok? remények?) szerint rövidtávon jelentősen nő (2013-ban a
GDP 167 %-ával éri el csúcsát), de 2020-ban már csak 117 % lesz.
Persze ezek
is sötétben tapogatózó elképzelések. A görög, az uniós és az IMF-anyagok is
jelentős kockázatokról beszélnek, amelyek mindezt keresztülhúzhatják. Különösen
a görög társadalom tűrőképességéért és a görög kormány elkötelezettségéért
aggódnak az elemzők, hiszen még most, az adósságterhek enyhítése után is
radikális életszínvonal-esést kell keresztül verni.
Az IMF és az
EU véleménye szerint a görög problémát a költségvetési egyensúlytalanság és a
gyenge versenyképesség okozza. A megoldást a szigorú költségvetési politikában
és a tőkeértékesülés javításában látják, ami privatizációt, deregulációt és
liberalizációt feltételez. De mindezek csak eszközök a kulcskérdés, a „belső
leértékelés” számára, ami a bérek,
szociális kiadások ezeken keresztül pedig az árak csökkenését jelenti, és
egyben javítja a költségvetési egyenleget.
A feladat
most Görögország számára az, amit ugyanilyen helyzetben Richard Nixon, az
Amerikai Egyesült Államok elnöke 1971-ben nem vállalt fel: ahhoz, hogy
megmentse a dollár fix aranyparitásán nyugvó stabil nemzetközi pénzügyi
rendszert, rá kellett volna zúdítania az amerikai gazdaságra a recessziót és a
munkanélküliséget. Ezt várta tőle a nemzetközi pénzügyi szféra képviseletében
Arthur Burns, a Fed akkori elnöke: megszorításokat és alacsony inflációt. Nixon
azonban előtérbe helyezte hazája gazdasági-társadalmi érdekeit a nemzetközi
pénzügyi szféra érdekeivel szemben, felfüggesztette, majd beszűntette a dollár
aranyara való beválthatóságát: felrúgta a Bretton Woods-i egyezményt. Mi
következett ezután? A dollár néhány hónap alatt kb. 10 %-kal értékelődött le,
amire Nixon még rá is segített azzal, hogy 10 %-os importvámot vetett ki,
valamint ár- és bérkontrollt vezetett be. 1973-ban ismét leértékelte a dollárt
10 %-kal. És lám, a korábbi években a dollár kulcsvaluta szerepe miatt
elkényelmesedett, versenyképesség-romlást szenvedett,
termelékenységnövekedésben versenytársaitól elmaradt USA kereskedelmi mérlege
pozitívvá vált, gazdasága növekedni kezdett, munkanélkülisége csökkent. De
Bretton Woods halott volt.
A tőkelogika
által globalizált világban egy olyan kis, függő helyzetű ország, mint
Görögország, nincs abban a helyzetben, hogy ezeket az egyszerű lépéseket
megtegye, és ezzel csökkentse a társadalmi áldozatokat, időt nyerjen az
egyébként mindenképpen szükségszerű termelékenységnövelés számára. Ezért itt
fordított a képlet: a nemzetközi
pénzügyi rendszer (az euró), illetve e rendszer haszonélvezőinek érdekei írják
felül a nemzeti gazdaság és társadalom érdekeit. Mivel ez utóbbiak is csak
belső egyensúlyuk biztosítása révén érvényesülhetnek, alárendelésük a
nemzetközi pénzügyi érdekeknek végső soron csak a görög társadalmon belüli
törésvonalak elmélyítését eredményezi, sőt feltételezi. Mint az IMF is
figyelmeztet: miközben a bankokat példa nélkül álló állami segítségben kell
részesíteni, de úgy, hogy az állam ne avatkozzon be a napi ügymenetbe, a görög
kormánynak ellen kell állnia a bérek és árak, a szociális transzferek és a
közszféra foglalkoztatásának csökkentésével szembeni érdekeknek. Az IMF szerint
Görögország eurózónából való kilépését jelentős (több mint 10 %-os)
GDP-visszaesés követné, de a növekedés már a harmadik-negyedik év után
helyreállna, és később lényegében az eurózónában maradás esetén feltelezett
pályára állna. A legfontosabb járulékos hatás azonban – folytatja az IMF – az
eurózóna megrendülése lenne, ami dominóhatással fenyeget.
Úgy tűnik
tehát, nem az eurózóna menti meg Görögországot, hanem Görögország, annak bérből, nyugdíjból, segélyből élő lakosai az
eurózónát. Különösen figyelemre méltó etekintetben, hogy a
magánhitelezőkkel lefolytatott adósságcserében a görög jognak megfelelő
kötvények helyett az angol jog alá eső, tehát „örökösen” euróban fennálló
tartozást megtestesítő értékpapírokat használtak. Így ugyanis az eurózóna
elhagyásával járó valuta-leértékelődés hatalmas mértékben növelné meg a görög
államadósságot, vagyis az eurózóna elhagyása immár még nehezebb, mint valaha is
volt.
(A szerző közgazdász, a Zsigmond király főiskola oktatója)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.