TGM: Schmitt Pál bukására

 A hvg.hu – nyomában az index.hu, majd több más portál és lap – teljesítette szakmai, honpolgári és hazafias kötelességét: kimutatta, hogy Schmitt Pál államelnök plagizált. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem némi habozás után megfosztotta a volt elnököt a meglehetősen értéktelen „egyetemi doktori” címtől. Az egyetem rektora lemondott. Elég logikátlanul, hiszen ő nem követett el vétséget, s ha a kormány emiatt elégedetlen vele, arra nyugodtan fütyülhetett volna – de a kiváló konzervatív tudósnak mindez nyilván súlyos lelkiismereti és érzelmi konfliktust okozhatott.

Tulassay rektor után – kis idővel ezelőtt – Schmitt Pál is lemondott az Országgyűlésben, végre-valahára. Hibáját nem ismerte el. Méltatlan körülmények között, a képviselők ordítozása, fütyülése, gúnyos tapsa közepette kellett távoznia.

Schmitt elnök dolgozatát alighanem „néger” írta (vágta össze fordításokból), ami a huszadik század utolsó negyedében nem volt szokatlan, vb-titkárok, téeszelnökök, kombinátigazgatók, egyéb górék és nacsalnyikok ugyanígy szereztek – mit sem érő – rangot, ami a posztsztálinista apparátusok bürokratikus és címkórságos világában bizonyára jelentett valamit. Az értékesebb címek („kandidátus”, „a tudományok doktora”) megszerzését féltékenyen őrizte a Tudományos Minősítő Bizottság (titkár, 1984-1990: dr. Mádl Ferenc) az államellenes erőktől, a szubverzív-ellenzéki elemektől és az eredeti gondolatoktól.

A „négerek” és strómanok szerepe a tudományos életben épp annyira lényeges, mint a kijáróké és a közbeszerzési szakértőké a politikai életnek nevezett üzleti alszférában. Számos éhenkórász fiatal értelmiségit ismerünk, aki szakdolgozatok és doktori értekezések elkészítésével keresi a kenyerét, és szabad idejében áldoz a voltaképpeni tudománynak. Hogy egyéb címek, pl. a jogi doktori titulus, mit érnek, arról bárki meggyőződhetik, aki ellátogat bírósági tárgyalásra, és észlelheti, hogy a bírók, ügyészek, ügyvédek képtelenek nyelvtanilag korrekt magyar mondatok előállítására – erre a legtöbb magyar újságíró se képes – , továbbá logikai készségeik nem elegendők az elemi iskola III. osztályának a föladataihoz, arról nem szólva, hogy az életbevágó döntésekre följogosított bírák durva megjegyzéseket tesznek a pörbe hívott felekre, és nyíltan hangot adnak legalpáribb előítéleteiknek a tárgyalás során. Ugyancsak jogi doktorok népesítik be az Országház padsorait, akik ott szégyent hoznak neandervölgyi őseikre.

Schmitt államelnök sokáig nem mondott le, ami kínos volt, bár se neki, se a doktori címének nem volt semmi jelentősége. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc viszont a végrehajtó hatalom tényleges vezetője volt, s amikor róluk kiderült, amit eltitkoltak – Medgyessy a Varsói Szerződés egyik tagállama hírszerzésének volt a szigorúan titkos állományú tisztje, Gyurcsány pedig megtévesztette a választókat mind az ország valóságos helyzete, mind a saját programja tekintetében – , egyikük se mondott le. Amikor (mások mellett) fölszólítottam ezeket az államférfiakat (újságban, tévében) a visszavonulásra, a balliberális körök égő haragjával és mély gyűlöletével volt szerencsém találkozhatni. Pedig Medgyessy miniszterelnök és Gyurcsány miniszterelnök titkolózása és hazugsága sokszorosan súlyosabb ügyekre vonatkozott, mint a Schmitt államelnöké, és alkotmányos, politikai felelősségük is nagyobb volt, mint a Schmitté.

Amikor Sólyom László köztársasági elnök és Kis János morális válságról bátorkodott szólni Gyurcsány – a saját maga ellen intézett, híres, hatásos vádbeszédében elismert – füllentéseivel kapcsolatban, akkor őket a balliberális „oldalon” röhögőkórus és karaktergyilkossági kampány fogadta. A mai magyarországi jobboldal viselkedése a szánalmas Schmitt-ügyben kevésbé cinikus, ámde gyávább.

Szép kis választék.

Szerény nézetem szerint borzadályos volna, ha a gyalázatos Orbán-rezsim ebbe a viszonylag jelentéktelen ügybe bukna bele. Schmitt államelnök előélete banális, szegénynek volt valami igaza, amikor arra célozgatott riadtan, hogy akkoriban ez így volt szokás – ez igaz – , és hogy ő a kádári apparátusok erénytáblázatának megfelelően viselkedett. Elvégre ezeknek az apparátusoknak az alvilágából érkezett a posztmodern-autoritárius új Magyarországra, honnan sejthette volna, hogy egykori viselkedése a liberális-demokratikus illúzióktól megérintett új nemzedékeknek egyszerre vicces és viszolyogtató.

Szegény, szerencsétlen Plagi bá, ő csak balekja volt ennek az egész erkölcsi zűrzavarnak, amelyet nem ő okozott, s amelyben – szerényen – csak haszonszerzésre törekedett, mint annyian. De legalább, ha vonakodva és értetlenül is, de visszaadta megbízatását. A magyar állam – hasonlóan más európai államokhoz – annak a rossz tréfának bizonyult, amelynek a nép mindig is tartotta.

Orbán Viktor, az új Magyarország elsöprő többséggel megválasztott, hiperlegitim kormányelnöke, aki – értelmes versenytárs hiányában – még most is viszonylag népszerű, már ráfázott néhányszor a humortalan rugalmatlanságára. De azért talán mégse azért kellene megbuknia, mert hiányos volt a képzelőereje, az árnyalat-, humor- és arányérzéke. Az április másodikai lapok közlik a hírt, amely csakugyan lázadásra érdemes, hogy ti. ezentúl utalványban („természetben”, azaz nem készpénzben) fizetik ki a családi pótlékot, a lakásfönntartási támogatást, a rendszeres szociális segélyt és az átmeneti segélyt. (A fokozódó bomlásra és fegyelmezetlenségre utal, hogy ezt jobboldali politikusok is elítélik, így Farkas Flórián hivatalos főroma és a szopósmalacokat osztogató Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó, a kormány – és a Svábhegy – szociális lelkiismerete.)

Mindeközben az ellenzék egyszerűen minősíthetetlen. Ott voltam a március 10-i tüntetésen (s az egyik mellékhadszíntéren, a Károlyi-szobornál sajnos beszédet is tartottam), ahol a demagóg uszítás és gyalázkodás ülte torát. Elmondták Orbán Viktorról, hogy „mocskos kis tetű”, „semmirekellő” és így tovább. Mindevvel az a baj, hogy nem igaz. Orbán Viktor miniszterelnök úr nem nyomorult senki. Orbán úr jelentékeny politikus, történelmi szereplő, s nem azért harcolunk ellene, mert buta. Nagyon is okos. Elszánt neokonzervatív közgazdásznak (Mihályi Péternek) kellett jönnie, hogy közhírré tegye, mi Orbán titka: tavaly növekedtek a reálkeresetek. Ezt az elszánt neokonzervatív közgazdász merő „pénzszórásnak” tartja persze: de akárhogy ítéljük meg a dolgot, a végtörlesztés és az árfolyamgát haszonélvezői nem irracionálisan – fanatikus szolgalelkűségből – támogatják Orbán urat, hanem jól körülírható, ésszerű osztályérdekből. A polgárság nem ostoba.

„Kossuth tér visszatér.” Mekkora intellektuális haladást jelent az „Orbán, takarodj!” a „Gyurcsány, takarodj!”-hoz képest?

Aztán meghallgattam a Milla március 15-i tüntetésének a beszédeit is. Politikailag korrekt lelkemnek jól esett, hogy megszólalt ott roma, hajléktalan, meleg, egyetemista, zsidó értelmiségi stb., stb. Még akkor is, ha a szónoklatok közhelyesek voltak és dögunalmasak. Az összeállítás megfelelt az amerikai liberális sztenderdnek. Egy különbséggel: az Egyesült Államokban a liberális tábor valóságosan képviseli a feketéket, a hispánokat, a szervezett munkásokat, a zsidókat, a katolikus íreket, olaszokat, lengyeleket, a melegeket, akik – némi sóhajtozás után – a demokratákra szavaznak.

A Milla szónokai csak megjelenítik, de NEM KÉPVISELIK a kirekesztett és fenyegetett csoportokat. A kevés roma választó ugyanolyan arányban szavazott a Fideszre, mint a fehér középosztály. A médiáktól részvétlenül magukra hagyott szakszervezetek – sajna: érthetően – kimutatkoztak az ellenzékből, amelynek tavaly még a gerincét jelentették. A programtalan Szolidaritás belső ellentétei miatt gyakorlatilag összeomlott, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. A „baloldalt” jelképező MSZP – a történelmet ismerő törpe kisebbség számára meghitten ismerős taktikával – az alsó apparátus fiatal hivatalnokait nevezte ki politikai vezetőséggé. A modern balközép néppártot megteremtő Kovács Lászlót (akinek a történelmi szerepéről senki nem ejt egyetlen szót se, ami őszintén szólva undorító) kipenderítették, nyilván annak a posztmodern szélsőjobboldali elvnek megfelelően, hogy aki őszül, az lúzer.

Pfuj.

Ki foglalkozik az ellenzékben a nép többségének az ügyeivel? Ebben a pillanatban bizony senki más, csak az LMP a maga népszavazási kezdeményezésével. Még pár óra van hátra, hogy a Fidesz által álnokul megnehezített körülmények között összegyűjtsék a szükséges aláírásokat. Az LMP – többek között – arra hívja föl a magyarokat, hogy ne engedjék meg a munkanélküli-segély tényleges megszüntetését, és hogy ne engedjék meg (a tankötelezettségi korhatár leszállításával) a proletariátusnak a szubproletariátusba (az ún. mélyszegénységbe) való végleges lesüllyesztését. Nincs ennél fontosabb kázus ma Magyarországon. A Schmitt-ügy eltakarta a lényeget. A lényeg ma a népszavazás. Tartok tőle, hogy az LMP vereséget szenved, és vele vereséget szenved az egyenlőség, a társadalmi igazságosság ügye is. Itt az LMP-vel kapcsolatos, többé-kevésbé indokolt fönntartásoknak nem volna szabad megakadályozniuk a jó ügy győzelmét. Ha a szokványos szektaelőítéletek meghiúsítják ezt az akciót, amely végre megállítaná a dolgozó és (már) nem dolgozó szegények szociális meggyilkolását, akkor joggal mondhatjuk: nincs remény.

A ma reggeli lapok meg sem említik ezt az ügyet.

Előbb-utóbb arra meggyőződésre kell jutnom, hogy a politikai közírászatnak és a parlamenti demokrácia lehetőségeire – fönntartásokkal – való sandításnak nincs értelme. A véletlen és a manipuláció vegyüléke egyfolytában megakadályozza azt, hogy az adott keretek között bármit tegyünk a szenvedőkért, ami az egyetlen méltó politikai cél. Az „adott keretek” elismerése egyre rosszabb stratégiának tetszik.

Az a sajtó, amelyben még írnom lehet, nem ad hírt róla, hogy Madridtól Athénig lángol Európa, hogy májusban óriási nemzetközi akció lesz Frankfurtban a „trojka” (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, IMF) ellen, hogy a „trojka” által kinevezett olasz kormány bukásra áll a mögötte álló jobbközép és balközép pártokkal együtt, hogy a Magyarország számára mind a kormány, mind az ellenzék által javasolt megoldások másutt már szóba se jöhetnek. Schmitt ide, Schmitt oda: ez az egész establishment, ez az egész konszenzus halott. Az LMP is halott, mert a parlamentarizmus halott, de neki még van aprócska esélye, mert a plebiszcitárius politikának van esélye – már ha változást akarunk.

Ha az állítólagos demokratikus ellenzék így folytatja, a valóságosan demokratikus politikai ösztönöket és aspirációkat majd a szélsőjobboldal fogja a szekerébe fogni, s mire a magyar nép ráébred, hogy megint becsapták, már késő lesz.

Én viszont nem akarok többé úgy tenni, mintha egyetértenék a magyarországi ellenzékkel, amelynek az új vezérjelöltjei – Bajnai Gordontól Felcsuti Péterig – finoman ugyan, de azt sugallják, hogy a népjóléti rendszer csak az érdemdús, jól viselkedő, fegyelmezett és engedelmes szegények rendelkezésére áll, s amelynek a sajtója elhallgattatja az eddig egyetlen valamire való kezdeményezést a szűkölködők érdekében.

Ha az új szociális népszavazásra nem kerül sor, semmilyen eddigi elképzelés nem érvényes. Akkor mindent elölről kell kezdeni. Teljesen másképp. És akkor ilyen cikkeket se lehet többé írni, nem is kell, nem is szabad.

(Tamás Gáspár Miklós, HVG)