Lev Trockij: Miért győzte le Sztálin az ellenzéket?

Lev Trockij

Miért győzte le Sztálin az ellenzéket?

Zeller elvtárs olyan kérdéseket vet fel levelében, amelyek nemcsak történelmi, hanem aktuális szempontból is érdekesek. Az ember gyakran beléjük botlik a politikai irodalomban és magánbeszélgetések során is, méghozzá a következő, személyes jellegű megfogalmazásban: „hogyan és miért vesztették el a hatalmat?”, „Hogyan vette kézbe Sztálin az apparátust?”, „Miben van Sztálin ereje?” A forradalom és ellenforradalom belső törvényeire minduntalan az individuum felől kérdeznek rá, mintha sakkpartiról, vagy valamilyen sportversenyről, és nem szociális jellegű változásokról, mély konfliktusokról volna szó. A temérdek álmarxista ebből a szempontból semmiben sem különbözik a vulgáris demokratáktól, akik a nagy népmozgalmakat a parlamentben zajló folyosói beszélgetések ismérvei alapján közelítik meg.

Mindenki, aki valamennyire ismeri a történelmet tudja, hogy minden forradalom ellenforradalmat vont maga után, amely ugyan sohasem vetette vissza a társadalmat egészen a kezdőpontig a gazdaságban, de mindig megfosztotta a népet politikai vívmányainak jelentős, olykor oroszlánrészétől. Az első reakciós hullám áldozata rendszerint a forradalmároknak az a rétege, amely a tömegek élén állt a forradalom első, támadó jellegű, „hősi” korszakában. Már ez az általános történelmi megfigyelés rá kell, hogy ébresszen, hogy nem egyszerűen ügyességről, ravaszságról, két vagy több ember képességeiről, hanem összehasonlíthatatlanul mélyebb okokról van szó.

A marxisták a felületes fatalistáktól (Léon Blumtól, Paul Faure-tól és másoktól) eltérően nem tagadják a személyiség szerepét, kezdeményezőkészségének, bátorságának jelentőségét a társadalmi harcban. De az idealistáktól eltérően a marxisták tudják, hogy a tudat alá van rendelve a létnek. A forradalomban a vezetésnek óriási szerepe van. Jó vezetés nélkül a proletariátus nem győzhet. De a legjobb vezetés sem képes forradalmat csinálni, ha nincsenek meg hozzá az objektív feltételek. A proletár vezetés legfontosabb erényei közé tartozik az a képesség, hogy el tudja dönteni, mikor lehet támadni, és mikor szükséges visszavonulni. Ebben a képességben volt Lenin legnagyobb ereje.⁽¹⁾

A baloldali ellenzék bürokrácia ellen folytatott harcának sikere vagy kudarca bizonyos mértékig természetesen attól függött, milyen vezetéssel rendelkeztek a szembenálló felek. De mielőtt erről beszélnénk, világosan meg kell érteni, milyen is ez a két tábor; mert az egyik tábor legjobb vezetője teljesen hasznavehetetlennek bizonyulhat a másikban, és megfordítva. A közkeletű (és naiv) kérdés: „miért nem használta fel Trockij idejében a katonai apparátust Sztálin ellen?” mindennél fényesebben tanúsítja, mennyire nem akarják, vagy nem képesek végiggondolni azokat az általános történelmi okokat, amelyek a szovjet bürokrácia győzelméhez vezettek a proletariátus forradalmi élcsapatával szemben. Ezekről az okokról — kezdve egészen az önéletrajzomtól — nem egyszer írtam munkáimban. Megpróbálom néhány sorban összefoglalni a legfontosabb következtetéseket.

Az októberi forradalom győzelmét nem a jelenlegi bürokrácia vívta ki, hanem a bolsevik vezetés alatt álló munkások és parasztok tömegei. A bürokrácia csak a végső győzelem után kezdett növekedni, sorait nemcsak forradalmár munkásokkal töltötte fel, hanem más osztályok képviselőivel is (volt cári hivatalnokok, tisztek, polgári értelmiségiek és mások). Ha megnézzük a jelenlegi bürokrácia idősebb nemzedékét, az októberi forradalom idején túlnyomó többségükben a burzsoázia táborában álltak (példaként vegyük csak a szovjet követeket: Potyomkin, Majszkij, Trojanovszkij, Szuric, Hincsuk és mások). A jelenlegi bürokraták közül azok, akik október napjaiban a bolsevikok táborához tartoztak, többnyire nem játszottak jelentős szerepet sem a fordulat előkészítésében, sem végrehajtásában, sem az azt követő első években. Ez mindenekelőtt magára Sztálinra vonatkozik. Ami a fiatal bürokratákat illeti, őket az idősebbek válogatták, nevelték ki, általában saját fiaik közül. Ennek az új, forradalom utáni rétegnek lett a „vezére” Sztálin.

A szakszervezeti mozgalom története egyik országban sem csak a sztrájkok, s általában a tömegmozgalmak története, hanem a szakszervezeti bürokrácia kialakulásának története is. Elég jól ismert, milyen hatalmas konzervatív erővé nőtte ki magát ez a bürokrácia, és milyen hibátlan érzékkel válogatja ki, s neveli fel a megfelelő módon a maga számára „zseniális” vezéreit: Gompers, Green, Legien, Leipart, Jouhaux, Citrine és mások. Ha Jouhaux egyelőre sikerrel védi pozícióit a baloldali támadásoktól, ez nem azért van, mert nagy stratéga (bár kétségtelenül bürokrata kollégái fellett áll; nemhiába illeti őt ebben a környezetben az első hely), hanem mert apparátusa minden nap minden órájában szívósan küzd fennmaradásáért, kollektívan választja ki a legjobb harcmodort, Jouhaux helyett gondolkozik, sugalmazza számára a kellő döntések meghozatalát. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Jouhaux legyőzhetetlen. Ha a helyzet éles fordulatot vesz — a forradalom vagy a fasizmus irányába — az egész szakszervezeti apparátus azonnal elveszti magabiztosságát, ravasz manőverei erőtlenekké válnak, maga Jouhaux pedig nem impozáns, hanem szánalmas benyomást fog kelteni. Emlékezzünk csak, milyen megvetett senkiháziak voltak a német szakszervezetek mindenható, gőgös vezetői 1918-ban, mikor akaratuk ellenére kitört a forradalom, vagy 1932-ben, amikor előretört Hitler. Ezekből a példákból látható, miből fakad a bürokrácia ereje és gyengesége. Ez a réteg a tömegmozgalomból nő ki a harc első, hősi szakaszában. De miután a tömegek fölé emelkedik, és megoldja saját „szociális problémáit” — biztosítja fennmaradását, befolyását, tekintélyét stb. —, a bürokrácia egyre inkább arra törekszik, hogy passzivitásban tartsa a tömegeket. Minek kockáztasson? Hiszen neki már van vesztenivalója. A reformista bürokrácia befolyásának és jólétének igazi virágkora a kapitalista fellendülés és a dolgozók viszonylagos passzivitásának időszakára esik. De amikor ez a passzivitás jobbról vagy balról megtörik, a bürokrácia dőzsölése véget ér. Bölcsesége és ravaszsága ostobasággá és gyengeséggé valtozik. A „vezérek” természete mindig azon osztály (vagy réteg) természetének felel meg, amelyet vezetnek, illetve annak az objektív helyzetnek, amelyben ez az osztály (vagy réteg) van.

A szovjet bürokrácia mérhetetlenül hatalmasabb, mint az összes kapitalista ország reformista bürokráciája együttvéve, mert kezében van az államhatalom, minden ezzel járó előnnyel és privilégiummal együtt. Igaz, a szovjet bürokrácia a győztes proletárforradalom talajaból nőtt ki. De elképesztő naivitás lenne, ha emiatt idealizálnánk magát a bürokráciát. Egy szegény országban, és a Szovjetunió még ma is nagyon szegény ország, ahol csak a lakosság elenyésző kisebbsége jut hozzá elegendő élelmiszerhez és ruházathoz, nos, egy ilyen országban kisebb-nagyobb bürokraták milliói igyekeznek megoldani mindenekelőtt saját „szociális problémájukat”, vagyis azt, hogyan biztosíthatják saját jólétüket. Innen ered a bürokrácia végtelen egoizmusa és konzervativizmusa, félelme a tömegek elégedetlenségétől, a kritikával szembeni gyűlölete, ezért fojt el elképesztő szívóssággal minden szabad gondolatot, végül, ezért hajt fejet képmutató, vallásos módon a „vezér” előtt, akiben korlátlan hatalma és privilégiumai testesülnek meg. Mindez együtt alkotja a „trockizmus” elleni harc tartalmát.

Teljesen egyértelmű az a nagyon fontos tény, hogy a bürokrácia annál hatalmasabbá vált, minél súlyosabb csapások érték a világon a munkásosztályt. A forradalmi mozgalmak veresége Európában és Ázsiában fokozatosan megingatta a szovjet munkások hitét abban, hogy szövetségeseik lesznek külföldön. Az országban szűnni nem akaró ínség uralkodott. A munkásosztály legbátrabb, legönfeláldozóbb képviselői vagy elpusztultak a polgárháborúban, vagy néhány fokkal feljebb emelkedtek, s többségükben asszimilálódtak a bürokráciához, elveszítve ezzel forradalmi szellemüket. A széles néptömegek, kimerülve a forradalmi évek szörnyű megpróbáltatásaitól, kilátásaikat vesztve, a csalódottság keserűségével passzívvá váltak. Hasonló reakció figyelhető meg, ahogy erről már volt szó, minden forradalom után. Az októberi forradalom mint proletárforradalom felbecsülhetetlen történelmi fölénye abban van, hogy a tömegek kimerültségét és csalódottságát nem az osztályellenség használta ki, nem a burzsoázia és a nemesség, hanem magának a munkásosztálynak a legfelsőbb rétege és a vele összefonódott közbülső csoportok, amelyek belevegyültek a szovjet bürokráciába.

A valódi proletárforradalmárok elsősorban nem az apparátusból, hanem a forradalmi tömegek aktivitásából merítették erejüket. Többek között a Vörös Hadsereget sem „apparatcsikok” hozták létre (a legkritikusabb években az apparátus még nagyon gyenge volt), hanem hős munkáskáderek, akik a bolsevikok vezetése alatt maguk köré tömörítették a fiatal parasztokat és harcba vitték őket. A forradalmi mozgalom hanyatlása, a kimerültség, a vereségek Európában és Ázsiában, a munkástömegek csalódottsága szükségszerűen és egyenesen oda vezetett, hogy a forradalmi internacionalisták pozíciói meggyengültek, ugyanakkor megerősödött a konzervatív, nemzeti bürokrácia. helyzete. A forradalomban új fejezet kezdődik. A korábbi időszak vezetői ellenzékbe szorulnak. Az apparátus konzervatív politikusai, akiknek másodrendű szerepük volt a forradalomban, ellenkezőleg, mint diadalmas bürokrácia, az előtérbe kerülnek.

Ami a katonai apparátust illeti, része volt a bürokrata apparátusnak és jellegében nem különbözött tőle. Elég, ha annyit mondunk, hogy a polgárháború éveiben a Vörös Hadsereg tízezrével olvasztotta magába a volt cári tiszteket. 1919. március 13-án Lenin egy petrográdi tömeggyűlésen a következőket mondta: „Mikor Trockij elvtárs nemrég közölte velem, hogy katonai szerveinknél a tisztek száma néhány tízezerre tehető, akkor kaptam konkrét képet arról, miben rejlik ellenségünk hasznosításának titka: hogyan kell rávenni a kommunizmus építésére egykori ellenfeleit, hogyan kell a kommunizmust építeni azokból a téglákból, amelyeket a kapitalisták szedtek össze ellenünk! Más tégláink nincsenek!” (Lenin Művei, XXIV. kötet, 1932, orosz kiadás, gyorsírásos jegyzőkönyv, 65. old.). Ezek a tiszti és hivatalnokkáderek az élenjáró munkások közvetlen nyomása és felügyelete alatt az első években teljesítették feladatukat. A kegyetlen harc tüzében szó sem lehetett a tisztikar privilégizált helyzetéről: még maga a kifejezés is eltűnt a szótárból. De a győzelmek, a békés állapotokra való áttérés után éppen a katonai apparátus igyekezett az egész bürokrata apparátus legbefolyásosabb, leginkább privilegizált részévé válni. A hatalmat csak az ragadhatta volna meg a tisztikarra támaszkodva, aki hajlandó lett volna méltányolni a tiszti kaszt jellegzetes vágyait, azaz, aki hajlandó lett volna előkelő helyzetet biztosítani számára, bevezetni a rangokat, a rendjeleket, egyszóval azonnal, egycsapásra megtenni mindazt, amit a sztálini bürokrácia fokozatosan tett meg a következő 10-12 évben. Egy pillanatig sem kétséges, hogy azokban a napokban semmilyen nehézséget sem okozott volna katonai fordulatot végrehajtani Zinovjev, Kamenyev, Sztálin és a többiek frakciója ellen, még vérontásra sem lett volna szükség. De egy ilyen fordulat eredményeképpen felgyorsult volna az a bürokratizálódás és bonapartizmus, amely ellen a baloldali ellenzék harcba lépett.

A leninista bolsevikok feladata a lényeget illetően nem az volt, hogy a pártbürokrácia ellen a katonaira támaszkodjanak, hanem hogy a proletárok élcsapatára — s rajtuk keresztül a néptömegekre — támaszkodva megfékezzék a bürokráciát, megtisztítsák az idegen elemektől, alávessék a dolgozók éber ellenőrzésének, és politikáját a forradalmi intemacionalizmus medrébe tereljék. De minthogy a polgárháború, az éhezés, a járványok évei alatt a forradalmi tömegek minden erőforrása kimerült, a bürokrácia pedig borzasztóan felduzzadt és elszemtelenedett, a proletárforradalmárok bizonyultak gyengébbnek. Igaz, a leninista bolsevikok zászlaja alatt több tízezer kiváló forradalmár harcos tömörült, köztük katonák is. A haladó munkások rokonszenvvel viszonyultak az ellenzékhez. De ez a rokonszenv passzív maradt: a tömegek már nem hittek abban, hogy harc árán komolyan meg lehet változtatni a helyzetet. Közben pedig a bürokrácia egyre csak ezt hajtogatta: „Az ellenzék nemzetközi forradalmat akar, és arra készül, hogy belerántson minket egy forradalmi háborúba. Elég volt a megrázkódtatásokból, a szörnyű csapásokból. Rászolgáltunk a pihenésre. Nincs szükségünk már semmilyen “permanens forradalomra”. Mi magunk fogjuk itt létrehozni a szocialista társadalmat. Munkások és parasztok, támaszkodjatok ránk, vezetőitekre!” Ez a konzervatív, nemzeti agitáció, melyet egyébként az internacionalisták dühödt, olykor végletesen reakciós rágalmazása kísért, jól összekovácsolta mind a katonai, mind a civil bürokráciát, és kétségtelenül visszhangra talált a kimerült és elmaradott munkás- és paraszttömegeknél. A bolsevik élcsapat így elszigetelődött, és részenként szétverték. Ennyi a titka a themidoriánus bürokrácia győzelmének.

A Sztálin rendkívüli taktikai érzékéről, szervezői képességeirol szóló állítások nem egyebek mítosznál, amelyet tudatosan teremtett meg a Szovjetunió és a Komintern bürokráciája. Ezt átvette a baloldali polgári értelmiség, amely individualizmusa ellenére, szívesen hajt fejet a diadal előtt. Ezek az urak nem vettek tudomást Leninről, nem ismerték el, amikor az a nemzetközi csőcseléktől üldözve előkészítette a forradalmat. Viszont „elismerték” Sztálint, amikor az ilyen elismerés semmit sem jelent csupán passziót, olykor pedig kifejezetten előnyt.

A baloldali ellenzék elleni harcot tulajdonképpen nem Sztálin, hanem Zinovjev kezdeményezte. Sztálin kezdetben ingadozott és várakozó álláspontra helyezkedett. Hiba lenne azt gondolni, hogy Sztálinnak már kezdettől volt valamilyen stratégiai terve. Tapogatózott. Kétségtelen, hogy a forradalmi marxista gyámság nyomasztotta. Valóban egyszerűbb, nemzetibb jellegű, „megbízhatóbb” politikát keresett. A rászakadó siker őt érte a legváratlanabbul. Ez az új uralkodó réteg, a forradalmi arisztokrácia sikere volt, amely igyekezett megszabadulni a tömegek ellenőrzésétől, és belső ügyeihez szüksége volt egy erős, megbízható döntőbíróra. Sztálin, a proletárforradalom másodrendű fígurája, a thermidoriánus bürokrácia vitathatatlan vezére lett, első ebben a közegben — de nem több.⁽²⁾

Malaparte, a fasiszta vagy félfasiszta olasz író, kiadott egy könyvecskét Az államcsíny technikája címmel, melyben kifejti azt a gondolatot, hogy „Trockij forradalmi taktikája”, Lenin stratégiájával ellentétben, bármely országban, bármilyen feltételek mellett győzelemhez vezethet. Nehéz lenne kitalálni ennél ostobább elméletet! Mellesleg azok a bölcsek, akik már régóta azzal vádolnak minket, hogy a határozatlanságunk miatt veszítettük el a hatalmat, lényegében Malaparte álláspontját osztják: úgy gondolják, léteznek bizonyos „titkos” technikák, melyek segítségével ki lehet vívni és meg lehet tartani a forradalmi hatalmat, függetlenül bármilyen fontos objektív tényezotől, mint például, hogy győznek vagy elbuknak a forradalmak Nyugaton és Keleten, fellendülőben vagy hanyatlóban van-e a tömegmozgalom az országban stb. A hatalom nem holmi díj, amely az „ügyesebbnek” jut. A hatalom emberek közötti, végső soron osztályok közötti viszony. A jó vezetés, erről már volt szó, fontos tényezője a sikereknek. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a vezetés minden feltétel mellett biztosíthatja a győzelmet. A dolgot végső soron az osztályharc dönti el, illetve azok a belső átalakulások, amelyek az egymással küzdő tömegekben lezajlanak.

Arra a kérdésre, miként alakult volna a harc menete, ha Lenin életben marad, természetesen nem lehet matematikai pontossággal válaszolni. Hogy Lenin kérlelhetetlen ellenfele lett volna a mohó, konzervatív bürokráciának és Sztálin politikájának, aki egyre inkább a bürokráciával kapcsolta össze saját sorsát, az vitathatatlanul látható Leninnek élete utolsó szakaszából származó több leveléből, cikkéből és javaslatából, így „Végrendeletéből”, amelyben javasolta, hogy Sztálint váltsák le a főtitkár posztjáról, végül utolsó leveléből, amelyben megszakított Sztálinnal „minden személyes és elvtársi kapcsolatot”. A két betegségi roham közötti időszakban Lenin azt ajánlotta nekem, hogy alakítsunk együtt frakciót a bürokrácia, s Sztálin irányította vezérkara, a KB Szervező Bizottsága ellen. A párt XII. kongresszusára Lenin, saját kifejezése szerint, „bombát” készített Sztálin ellen. Mindezt — pontos és kétségbevonhatatlan dokumentumok alapján — elmondom önéletrajzomban és a Lenin végrendelete című külön munkámban. Lenin előkészületi intézkedései azt mutatják, hogy nagyon nehéznek vélte a küszöbön álló harcot; természetesen nem azért, mert személyesen félt Sztálintól mint ellenféltől (erről beszélni is nevetséges), hanem mert Sztálin mögött világosan felismerte a hatalmas réteget alkotó kormányzó bürokrácia komoly érdekösszefonódását. Sztálin már Lenin életében áskálódott ellene, ügynökein keresztül óvatosan terjesztve a hírt, hogy Lenin szellemileg rokkant, nem érti a helyzetet stb., egyszóval szárnyra keltette azt a legendát, amely ma a Komintern nemhivatalos verziója annak megmagyarázására, miért volt Lenin életének utolsó másfél-két esztendejében éles ellentét Lenin és Sztálin között. Valójában mindazok a cikkek és levelek, amelyeket Lenin már betegen diktált, talán eszmevilágának legérettebb gyümölcsei. Ennek a „rokkantnak” az éleselméjűsége egy tucatnyi Sztálinnak is bőséggel elég lett volna.

Teljes bizonyossággal állítható, hogy ha Lenin tovább él, a bürokratikus mindenhatóság nyomása — legalábbis az első években — lassabban érvényesült volna. De Krupszkaja már 1926-ban a következőket mondta a baloldali ellenzék körében: „Ha Iljics élne, már biztos börtönben ülne”. Lenin félelmei és aggasztó jóslatai akkor még frissen éltek Krupszkaja emlékezetében, és egyáltalán nem ringatta illúziókba magát Lenin személyes mindenhatóságával kapcsolatban. Az ő szavaiból megértette, hogy a legjobb kormányos is függ a szembe– vagy hátszéltől és az áramlatoktól.

*

Tehát Sztálin győzelme elkerülhetetlen volt? Tehát a baloldali ellenzék (a leninista bolsevikok) harca reménytelen volt? Az ilyen kérdésfelvetés absztrakt, sematikus, fatalista. A harc menete nyilvánvalóvá tette, hogy a leninista bolsevikok a Szovjetunióban nem tudtak teljes győzelmet aratni — vagyis kivívni a hatalmat, és megszüntetni a bürokratikus rákfenéjét —, és nem is fognak tudni a világforradalom támogatása nélkül. De ez távolról sem jelenti azt, hogy harcuk nyomtalanul folyt le. Ha nincs az ellenzék bátor kritikája, ha a bürokrácia nem retteg az ellenzéktől, Sztálin és Buharin irányvonala a kulákokat illetően elkerülhetlenül a kapitalizmus újjászületéséhez vezetett volna. Az ellenzék ostorcsapásai alatt a bürokrácia kénytelen volt fontos elemeket kölcsönvenni platformunkból. Azonban nem tudták a leninisták megmenteni a szovjet rendszert a torzulástól és a személyi uralom visszataszító jelenségeitől. De megmentették a teljes összeomlástól, útját állva a kapitalista restaurációnak. A bürokrácia progresszív reformjai az ellenzék forradalmi harcának melléktermékei voltak. Ez egyáltalán nem elégít ki minket. De ez is valami.
A helyzet összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb volt a nemzetközi munkásmozgalom porondján, amitől a szovjet bürokrácia csak közvetve függ, mint a Szovjetunióban. A Komintern közvetítésével a sztálinizmus vált a világforradalom legnagyobb fékezőjévé. Sztálin nélkül nem létezne Hitler. Ma Franciaországban a sztálinizmus a levertség politikájával, amelyet „népfront”-politikának neveznek, a proletariátus új vereségét készíti elő. De a baloldali ellenzék harca itt sem maradt eredménytelen. Az egész világon felnövőben vannak és sokasodnak a valódi proletárforradalmárok, az igazi bolsevikok, akik nem a szovjet bürokráciához csatlakoztak, hogy kihasználják tekintélyét és pénztárát, hanem Lenin programjához és az októberi forradalom zászlajához. Az imperializmus, a reformizmus és a sztálinizmus egyesült erőinek valóban szörnyű, a történelemben mindeddig példátlan üldözése közepette a leninista bolsevikok erősödnek, izmosodnak és mindinkább kivívják a haladó munkások bizalmát. A most zajló fordulat nyilvánvaló tünete például a párizsi szocalista ifjúság nagyszerű fejlődése. A világforradalom a Negyedik Internacionálé zászlaja alatt folyik majd. Első sikerei után kő kövön nem marad a sztálini klikk mindenhatóságából, legendáiból, rágalmaiból és felfújt hírnevéből. A szovjet köztársaság, akárcsak a világ proletár élcsapata, végleg megszabadul a bürokratizmus polipjától. A sztálinizmus történelmi összeomlása elrendeltetett, és ez megérdemelt büntetés azért a számtalan bűntettért, melyet a világ munkásosztályával szemben elkövetett. Más bosszút nem várunk és nem akarunk!

1935. november 12.

⁽¹⁾A sztálinistáknál éppen ellenkező a helyzet: a gazdasági élénkülés és a viszonylagos politikai egyensúly idején meghirdették „az utcák meghódítását”, a „barikádokat”, azt, hogy „szovjeteket mindenhova”, most pedig, amikor Franciaország mély társadalmi és politikai válságban van, a radikálisok, vagyis egy velejéig rothadt polgári párt nyakába borulnak. Régóta ismert, hogy ezeknek az uraknak az a szokása, hogy esküvőn gyászdalokat énekelnek, temetésen pedig Hümént dicsőítő himnuszokat.
⁽²⁾Sztálinról mint marxista teoretikusról csak az igazi lakájok beszélhetnek. Könyve, A leninizmus kérdései, egy eklektikus kompiláció, tele iskolás hibákkal. A nemzeti bürokrácia egyáltalán nem „elmélettel” győzte le a marxista ellenzéket, hanem társadalmi súlyával.

---

Dàtum: 1935. november 12.
Forràs: A száműzött Trockij, Kolibri Kiadó, 1988
Első kiadàs: Boulletin Oppozicii, June 1936, No.46. 
Fordítás: Forgács Iván
Online verzió: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002 
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

---