Kényszermunka éhenhalással
vagy éhenhalás kényszermunkával?
(Egy számkivetett élménye a számkivetettek életéből és
kísérteties hangok, a múltból)
"Történetem a Fene Nagy Demokrácia, meg a még nagyobb egyéni szabadság
egy napja. Nap mint nap hallom ömleni ezt az üres frázist: demokrácia. Sok-sok
ilyen információ bemegy a fülembe és igen kevés jut el a tudatomig. Annyi
hazugságot, aljasságot, amennyi már évek óta szinte bombázza az agyamat,
korábban el sem tudtam volna képzelni. Abból a generációból vagyok, amely egy
rendszer alkonyának idején nőtt fel, kapott valami jót és amelyet felváltott
egy velejéig hazug kor, amelyben vergődik a magamfajta halandó.
Megosztom egy napi élményem, meginvitálom Önt, kedves
olvasóm abba a világba, amelyben egyre többen élünk, és amelyet a szerencsések
hallgató aljas cinkossággal kerülnek, el sem hisznek.
Csörög az ébresztőóra. Felkelek. Te jó ég, már megint egy
nap, amit át kell élnem. Mikor lesz már ennek vége. Erőt vesz rajtam a reggel
frissessége, no meg az a fránya, muszáj.
Az asszony nem tud kávét főzni, elfogyott. A kártyás
villanyóra a nyomorunk jelképe. Még ennek is örülnünk kell, mert legalább az
áramdíj elmaradásunk miatt az órát nem vitték el. Így végül is most se tévé, se
rádió, se hűtő, se semmi, de még világítás sincs, csak annyi, amennyire futja. A
gyerek még alszik. Szerencse, mert legalább nem hallja kitörő kesergésünket a
nincsen nyomasztását. 6-ra megyek dolgozni. De milyen munka ez? - Nyugtatom
magam, ez legalább van. Tennék be egy kis zsíros kenyeret, de csak annyi van,
amennyit a gyerek, elvisz iskolába.
Útközben arra gondolok, amiről apám beszélt. A kohászatnál
40 évet húzott le. Emlékszem az általa elmesélt élettörténetére. A harmincas
években igen szegények voltak, aztán eljött a munkás ideje, a népi demokrácia.
Dolgoztak, elmúlt a szegénység és lett élet. Én csak annyit élveztem belőle,
hogy akkor néhány évig jó volt gyereknek lenni. Erre a boldogságra vetett
árnyékot édesapám leszámolása és halála. Majd a kölcsöneink fizetése miatt
devizahitelt vettünk fel és lett oda a házunk. Ma egy kis roskadó házban
albérlőként lakunk. Ezt hagyták rám a szülők, no meg a családi anyagi
összeomlását, a vagyonkánk miatti kesergésük emlékét. Most már tudom, a nagy
demokraták, a rendszerváltó gengszterek azért harsogták a demokráciát 1989
után, hogy lebonthassák, és ellopják a gyárunkat, elvegyék a vagyonainkat.
Apám, mindig azt mondta, ez a mi gyárunk!
A demokrácia, amiben élünk csak és kizárólag az aljadékok, az emberi
selejtek, a haszonélvezők és többnyire az értelmiség demokcsokráciája.
Mély gondolataim közben veszem észre, hogy annál a pataknál,
helyesebben a hídjánál vagyok, ahol ma dolgoznunk kell. Eltűnt a „mienk, az
érdemes gyarapítani, a jövő”, ma mindezek helyébe a vakremény harcával küzdők
szomorú csoportja fogad. 26 –an vagyunk, mi a számkivetettek, a falak, a
szögesdrót nélküli gettólakók, a 21. századi kápókkal. Szakadt brigád. 3
méternél is mélyebb, s körülbelül 7 méter széles patakot tisztítunk. Van ebben
minden, a város szemete, a pillepalack beleakad a növénybe, behajigált drótba,
ágakba, jelezvén, ha már idedobták őket, nem távoznak. Maradnak a visszataszító
más hulladékok társaságában, amely tegnap a nadrágomat szakította ki. Mert, hát
még nekem és egy párunknak nem jutott silány minőségű, munkaruha. Aki kapott,
annak is már a szerződéses idő utolsó harmadán adták ki.
Jön a kápó és az eligazítás. A párthűségéért kinevezett
csoportvezetőnk, nyegle, primitív és embertelen is. Amúgy tudni róla, hogy
néha, néha uzsorázgató, és drogféleséggel kereskedő is. Bizonyítani? Azt szinte
lehetetlen volna. Sőt!
- No, idefigyeljenek emberek! - kiabál, jelezvén, hogy ő a
valaki, no meg azt, hogy köszönni, azt bizony nem tud. – Az a helyzet, hogy a
tegnapi napon ellógták az időt. Ma nem fogom megengedni, hogy lopják az időt,
hiszen nem azért kapják a pénzt! Megértettük egymást?
Idős munkatársam sovány, szakadt öltözékű, és mert hideg is
van, remeg.
Minap elmesélte nekem, ebédidőben, hogy már 3 éve csak
egyszer eszik egy nap, vagy egyszer sem. Nem lepett ez meg, hiszen én is, mi is
a családban, a gyerek kivételével… persze a büszkeségem miatt nem beszélek róla.
Azt is elmesélte, hogy kétszer akasztotta fel magát, de az isten nem hagyta
meghalni, egyszer a felesége, másodszor a szomszédja vágta le. Mint mondogatja,
még a meghaláshoz is szerencsétlen. – Ide figyelj édes gyermekem, te ne kiabálj
velünk ezért a szaros 10 600 Ft-ért. Pláne ne velem, hiszen én az apáddal
dolgoztam a gyárban sok-sok évig, szerettük egymást – mondja hajcsárunknak.
- Mi van öreg – néz körbe a dölyfös középkorú hajcsár - zendülünk,
zendülünk? Akinek nem kell a pénz, követheti az öreget!
Nagyon szégyellem magam, de megálljt parancsolok az
érzelmeimnek.
Az öreg lehajtott fejjel lassan elmegy. Mint később
megtudtam, meghalt agyvérzésben, megváltás volt ez a számára.
A 90-es években az egyik cigány képviselő, aki sokat adott
az emberek szavára, becsüljük is, mind a mai napig, egy programra beszélt rá.
Arra, hogy a „digitális középiskolába” iratkozzak be, és tegyem le az
érettségit. Nekiduráltam magam, meg is csináltam, de az akkori remények szertefoszlottak.
Annyiban megérte, hogy a nyomorunkat, annak okát valahogy jobban megértem, mint
a társaim. Közben kihozzák a szerszámokat egy furgonnal. Ki lapátot, ki vasvillát,
ki macsétát, ki pedig kapát kap a kezébe. Majd a hajcsár ordítozik: – Tegnap
három szerszám is eltört, ezt levonatom a bérükből!
Megyünk dolgozni a patakba, taposni az iszapot, szedni a
szemetet és sok egyebet, akinek munkaruhája, az meg otthoni cipőben, ruhában.
Délig nincs szünet, mert azt hazaküldik. Az elbocsátástól még mindannyian rettegünk.
Félünk az éhezéstől, félünk és megalázkodunk, mert valami vak remény hajt
minket.
Megkezdjük a munkát. Velem egy másik, nálam fiatalabb srác
és egy asszonyka van, akibe a lélek hálni jár. Ketten mindent megteszünk, hogy
ennek a soványka asszonyteremtésnek könnyebb legyen. Indulok az iszapos
mederbe. Büdös van. A társamtól kérem a vasvillát, hogy a száraz növényi
korhadékot összehúzzam. Seb keletkezik a lábamon, vérzik. Gyorsan kimegyek a
partra, levetem a széjjelázott motyót és látom, csak egy karcolás. Odaszól társam,
most ő megy a sárba, maradjak a parton. A szennyvíznyílásból hirtelen szennyvíz
zúdul rá. Megalázó a látvány, irdatlan bűz. Pista birkózik a gazzal, a
szeméttel, még mormol is hozzá: – Eh, az anyádat, büdös is vagy, rozsdás is
vagy, és még kapaszkodsz is?
Az ilyen szennyvízkivezető nyílás a patakra futó portáknál nem
ritka. Megspórolják a pöcegödör építését és az annak tisztításával járó
költséget. Itt Ózdon nincs ezek szerint
se környezetvédelem, se ÁNTSZ, s ha van, azok csak minket, a szegényeket
csesztetik. De itt tízméterenként ömlik a szenny. Haj, a derék környezetvédők!
Hirtelen elborzaszt, kutyatetem bukkan fel, mint amit
fellőnek a víz felszínére. A tetem szétpukkan, záptojásszag még áthatóbb. A
drót felszakította a tetemet, belei kibuggyannak.
Pista azonnal kiszalad a partra, Margitra rájön az öklendezés.
Arra gondolok, amit apai nagybátyám mesélt arról, amikor Auswitzba vitték, hogyan
hányták kézi taligákra az emberi tetemeket. Akkor történt vele, hogy egy emberi
tetem kipukkant, mert megesett, hogy több napon át hevertek az emberi tetemek a
láger udvarán.
Rettenetes érzés fog el, de tudatosan magamra szólok, még
nem tartunk itt, ez a dög egy kutya, ez még nem ember. Pista öklendezéssel küszködve kiszalad a
partra és a fekáliás nagdrágját leveti. Remeg, hiszen csak koratavasz van.
Margitka elfordul. Ott terem a csoportvezető: – Hé, itt mi az isten van,
szieszta, szieszta? Közbevágok: – Nem látod? A csoportvezető láthatóan zavarttá
válik, de éreztetni akarván a hatalmát rám förmed: –Azt gondolod, hogy a pénzt
ingyen adják? Ha nem tetszik, fogjátok magatokat és takarodjatok haza! Hatalmas
düh fogott el, megindultam feléje. Hát elszaladt.
Mi pedig folytatjuk a munkát, hiszen ha a kiadott szakaszt
nem csináljuk meg, holnap mehetünk. Nem is tudom felfogni, hogy az éhségtől, a
nélkülözéstől való rettegés milyen megalázkodásra tesz képessé minket. Türelem?
Gyávaság? Ki tudja.
Olyan kilenc óra tájban vagyunk, szerencsénkre a száradásra
kiterített gönc szárad, a levegő is melegszik. Csak ez a bűz, ez ne volna.
Ilyenkor lehet reggelizni. Reggeli? Mind a huszonhat embernek, csoportokra
osztva, a patak partján, a „munkahelyen” kötelessége enni. Még 20 méterre az
úgynevezett munkahelytől való távozás is bűn. Leülünk, Pista még reszket,
Margitka szemei sarkán könny. – No akkor együnk, kínos kényszerrel szólok a két
embertársamhoz. Margitka vakarót hozott, otthon gyúrta, és annyit, hogy nekünk
is jusson. Pista szalonnát is, kenyeret is hozott. – Tyű, de megszaladt, te
Pista! – mondom neki. Megvonja vállát és kicsomagol. Csakhogy a kenyér is
vizes, büdös lett. Végülis nem eszünk.
Emlékszem, szintén az apai nagybátyám mesélte, hogy a
lágerben, ha esett az eső, barakkjuk melletti kis téren a rabok
früstökölhettek. No, mint mondta, nem kell akár a mai szerény kajára is
gondolni. Amolyan fekete valami volt, amit kenyérnek neveztek, valami vízízű lé
a tálkában. A talaj olyan véres és lucskos volt, hogy megfelelőbb volt nekik a
hullákra ülve enni. Azért mi, gondolom magamban, itt még nem tartunk. De se
Margitka, se Pista, se én nem bírunk enni. Mindhárman azzal intézzük el, hogy
majd eszünk otthon. Ma lesz a heti fizetés, az kerül szóba, hogy mire futja. A
mély búskomorságot oldandó megjegyzem: – Ma iszunk, dínom-dánom lesz, ugye
Margitka? – Dínom, meg dánom, ugyan, hazaviszem a pénzt, mert útközben ki kell
fizetnem a villanyt, és ami marad négyünknek az egyenlő a semmivel. Alig
tízezer forint, mire elég, istenem - fakad sírva az asszonyka. – Én meg eliszom
– ordít közbe Pista- a kurva életbe, arra csak elég lesz, hogy hetente egyszer berúgjak?
Lőrét iszok, olcsó kannás bort! Ha egyszer meg megunom, rágyógyszerezek, oszt
ennyi – ez utóbbit már elhalkuló, elcsukló hangon mondja.
Hogy én is mondjak valamit, azt mondom: - a gyerek, a gyerek
a fontos, valahogyan csak kihúzzuk…
Pista megint rázendít éles, harsogó hangján: - Azok a
gyerekek tegnap ott Miskolcon beszóltak valami Zsiga Marcellnek, aki állítólag
hites, egyházi iskolában tanult. Azt mondta az a fasiszta mocsadék, hogy
negyvenhétezer forintból meg lehet élni egy hónapban. Hát hogy a kurva istenbe
mondhat ilyet az a vallásos moslék?
– Jó, jó, Pista, úgy gondolta, hogy naponta lehet 47 ezerből
megélni, mert ő naponta 56 ezer forintból él meg.
– Istenem – szól csendesen Margitka – hova jutottunk… Közel
hatvan éves vagyok, 28 évet dolgoztam a kohászatnál, azóta hol itt, hol ott
tengek-lengek és egyre rosszabb, másoknak meg egyre jobb. Hát ez az a
demokrácia, amit egykor a Horváth Aladár egy választási gyűlésen, még 1991-ben
mondott?
Margitka valamikor a kohászatnál irodai beosztásban volt.
Művelt, jól tájékozott. Én több szakmával, képesítéssel nem találok állást,
legutóbb a vagyonőrképző kft járt jól a befizetett 110 ezer forintommal, én
nem. Pedig a sikeres vizsga utáni biztos munkával kecsegtetett. Pista olvasztár
volt, a kohászat megszűnése óta tengeti életét. Hol itt, hol ott dolgozik. Mint
mondja, vesztenivalója nincs, iszik, ha van rá pénze.
Alig telt el a reggeliidő, a hajcsár ránkszól: – No gyerünk,
gyerünk, ennek a szakasznak meg kell
lenni! A bűz azonban láthatóan elkergeti. Leírhatatlan a szag, a látványt
szinte megszoktuk. A harcot hát megkezdem, besüppedek a trutyiba. Csak azon
imádkozok, hogy ez a fránya dög ne szakadjon sokfele, egyben tudjam
kiráncigálni. Sikerül, kilépek a sárból, amely olyat cuppan, hogy mindhárman
megmosolyogjuk. Nem veszem észre, hogy egy szennyvíznyílás előtt állok, így hát
én is kapok egy heves zuhanyt. Birkózom az iszappal, a vizes és bűzös gönc
súlyával, de csinálom, a keservit. Egyik
kacatot követ egy másik, van itt minden a város szemetjéből, sok pillepalack,
de apróbb dögökből is. Szomjúság gyötör. Egy-két napig kaptunk valami teafélét,
de most már vizet se kapunk. Mosakodni sem tudunk, visszük magunkon a műszak
bűzét. Csak azt tudnám, hogy mi ebben az emberi, mi ebben a demokrácia, és mi
ebben a szabadság? Miért vagyok én itt, mit követtünk el, hogy azt, amit
kotrógéppel egy óra alatt el lehet végezni emberek megalázása nélkül, velünk
majd’ ingyen, kényszermunka keretében végeztetnek el?
Gondolataimmal birkózva, sajgó sebbel a lábamon e
gondolataim szabadságát a csönd adja meg. Az a keserű csönd, amelyben, mi hárman
egyek vagyunk.
– Hahó emberek, a szerszámokat kérem ide, vége a műszaknak,
tisztálkodjanak meg, ne legyenek büdösek, mert az irodába mennek a fizetésért!
Egy kapa nyele, két gereblye eltört.
– Hát ez meg, mi? – kérdi a a hajcsár.– No, ez nem így megy.
Vagy az egész csoport fizeti ki, vagy valaki vállalja. – Miért, még mi vegyünk
szerszámot, miközben ingyen dolgozunk? – fakadok ki.
– Héj, Jancsi, már
megint lázítasz? Holnap te szerintem már ne is gyere, megértetted?
Csak a mi Margitunk mert megszólalni: – Idefigyeljetek, amit
ti csináltok, az már sok. Ha fegyveretek lenne, lelőnétek minket, aztán meg a
családot? Hát ti is emberek vagytok, nem, titeket is magamfajta anya szült?
A kirohanás sírásba torkollik, nagy a megszeppenés. Ez a
csönd nem hasonlítható semmihez, ez szinte mind a 26 ember lelkéből fakadt, még
a hajcsáréból is. Csendben átöltözik mindenki, a patak szélén elindulunk. Beérünk
a Városgazdálkodás, a KOMSZOLG udvarára.
– Álljon mindenki sorba és várjon!
Mint a rabok sorba állunk az
alamizsnáért. Ahogyan a kapott összegeket számolják, szinte mindegyiknek
könnyes lesz a szeme. A férfiakból düh tör ki. Rám kerül a sor. Egy hang az
ablak mögül kinyújt egy papírt, amit aláírva vissza kell adnom. Megteszem és tovább
lépek. Azt gondolom, hogy tudok olvasni, de valahogyan nem fér a fejembe a
bérlapon kiváltképpen az olyan tétel, mint: természetbeni támogatás levonás,
pénzbeni támogatás levonás, szakképzési hozzájárulás levonás. Érthetetlen, valótlan, a természetbeni
juttatás még odáig sem terjed, hogy védőfelszerelést kapjak vagy védelmet a
fertőzéstől, hiszen dögöt fogdosni, ráncigálni, ami veszélyes, képzésben sem részesülök,
hiszen mihez kéne itt képzés: a szenny és dögök eltakarításához?!"
Eddig szól az elbeszélés, amit a napokban hallottam, íme, közreadom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.