Michel Husson elemzéséből

Részletek

(a teljes cikk a Transformban, Végeláthatatlan válság címmel)

„(...) Az európai építkezés neoliberális módja és a közös pénzre való áttérés bumeránghatást váltott ki. Az euró bevezetésének a célja – ez utólag nagyon jól látszik – mindenekelőtt a bérek kordában tartása volt. Tekintettel arra, hogy nem lehetett többé árfolyamváltozásokkal válaszolni az állandóan átalakuló gazdasági helyzetekre, a munkabér lett az egyedüli kiigazítást lehetővé tevő változó, melynek segítségével egyazon monetáris zónában lehetett tartani az eltérő nemzeti gazdaságokat. Ez a rendszer azonban nem volt koherens, és kétféle menekülőutat nyitott. A közös pénznek a kamatlábak nominális – mégpedig lefelé mutató – konvergenciája a következménye. Ennek azonban hátulütője is van: abban az országban, amelyben az infláció magasabb, a reálkamatláb még alacsonyabb, és ennek következtében az eladósodás nagyon is előnyös lehetőségnek tűnik. Ezekben az országokban a növekedés az eladósodásra épül.

A rendszer képes volt ugyan jól-rosszul működni, de a válság hirtelen feltárta az európai neoliberális modell ellentmondásait. (...)

A játékban négy szereplőt különböztethetünk meg: a nagy transznacionális multikat, a bankokat, a finánctőkét és az uralkodó osztályok kormányzati embereit. Egy sor kérdésben természetesen nagy az egyetértés közöttük: a mai helyzetben arra játszanak, hogy fordulatot hajtsanak végre, kihasználva a válság adta lehetőséget egy sokkterápia végrehajtására. Ez a szociális jogok további lefaragását, bércsökkentést, a szociális ellátó rendszerek leépítését és a nyugdíj-ellenreformok folytatását jelenti.

A különböző szereplők belső ellentmondásai azonban lehetetlenné teszik a mai helyzet koherens kezelését. Jól látszik, hogy az állam és a tőke, illetve a tőkéscsoportokon belül a pénztőke és a más ágazatokban jelen lévő tőkék közötti ellenmondások a válsággal kiéleződtek. Az államadósság válsága rávilágít ezekre az ellentmondásokra. A tőkét ma már nem foglalkoztatja az, hogyan alakul a konjunktúra egy adott országban: legfőbb gondja saját rentabilitása és piaci részesedése. A globalizált kapitalizmus körülményei között az állam feladata mindinkább abban merül ki, hogy biztosítsa a rentabilitás általános feltételeit. A transznacionális multik horizontja globális jellegű, túllép a nemzeti, sőt akár az európai kereteken is. Az egyes államok a „maguk” tőkéinek szolgálatában állnak ugyan, de ez a tőke már nem szorul az adott ország belső piacára és ennek a belső piacnak a dinamikus fejlődésére. Eközben azonban az adott (nemzeti) államnak feladata marad az adott ország belső osztályviszonyainak a felügyelete. Egyebek közt az ő felelőssége ma, hogy a válság költségeit a maga állampolgáraival fizettesse meg.

(...) A finánctőke spekulál az államadóssággal, és megkockáztatja, hogy csődbe vigye a bankokat, amelyek az államadósság nagy részét birtokolják. Ezek a sok tekintetben homályos viszonyok olyan érdekkonfliktusokat hoznak létre, amelyek roppant ingatag helyzetekhez vezetnek. Ezt tapasztaljuk ma a görög adósság következményei körüli ingadozásokban.

Eleinte a válság valamennyire megújította a szociáldemokraták kedvelt témáit, újra felfedezték – sajnos csak szóban – a keynesizmust, a pénzügyek megregulázását, az állami beavatkozást, a szociális állam szerepét a recesszió visszafogásában, a jövedelem-elosztás igazságosságának szükségességét, illetve az adórendszer gazdasági szerepét stb. De ez csak átmenetileg hatott: siralmas példája lett ennek Papandreu, a szocialista görög miniszterelnök, aki végül vita nélkül elfogadta a „trojka” követeléseit. De más szociáldemokrata pártok is ugyanezen az úton járnak. Így például az Európai Parlamentben szocialista, zöld és liberális képviselők támogatásával fogadták el azt a Jelentést a szociális, gazdasági és pénzügyi válságról, amely bevezette a tagországok közötti „kárt nem okozó adóverseny” koncepcióját, ami – ezt nem szükséges külön hangsúlyozni – a szómágia körébe tartozik. A valóságban ma már ismét a „strukturális reformok” szükségességéről és elkerülhetetlenségéről papolnak a szocialisták is.

A helyzet az, hogy a válság bármely progresszív megoldása a tőke logikájával való közvetlen konfliktust feltételezi. A kapitalizmus képtelen a korábbi módon működni. A válsággal olyan korszak nyílt meg, amelyet mély bizonytalanságok jellemeznek. Abbéli kísérletében, hogy a maga módján ezeken túljusson, a kapitalizmus több alapvető nehézségbe ütközik.

Ezek közül az első az elosztással kapcsolatos dilemma: a profit helyreállítása szembekerül a növekedés újraindításával, így mára a nyereségráta helyreállítása érdekében visszatértünk a nagyon igazságtalan és egyenlőtlen gazdasági elosztás rendszerére, ami pedig a válság egyik legmélyebb oka.

A következő a költségvetéssel kapcsolatos dilemma: az állami deficitek felszámolása magában foglalja a közkiadások lefaragását, ami túl az ezzel járó szociális következményeken, tovább mélyíti a recesszió irányába mutató tendenciákat. „A költségvetési megszorítások azzal a veszéllyel járhatnak, hogy még inkább lelassítják a gazdaság helyreállását” – olvasható az ENSZ egy nemrég közzétett jelentésében.

Előttünk áll az európai dilemma: a hármas elutasítás – az állami adósságok elfogadása közös európai adósságként, a bankok veszteségeinek leírása és a finánctőke tényleges megregulázása – lehetetlenné teszi annak kizárását, hogy az eurozóna szét ne szakadjon az egymást követő államcsődök hatására.”