Szerző: Tamás Gáspár Miklós
A magyarországi politikai irányzatok
Rettenetes Ivánt vagy Sztálint vélik látni a Kremlben, ha ellenfeleik szóba
ereszkednek orosz politikusokkal vagy vállalatokkal, de ha a hozzájuk közel
állók teszik ezt, akkor vagy reálpolitikára hivatkoznak, vagy hirtelen
elalélnak Vlagyimir Putyin fölöttébb viszonylagos nagyságától és kérdéses
bájától. Másképp kifejezve: habozás nélkül képesek és hajlandók a legalantasabb
soviniszta propagandára, ha érdekeik így kívánják.
Van
boldogság, hiszem, hiszem!
Még nem
húnyt ki a Nap világa.
Rőt
imakönyv a hajnal lángja,
nagy,
örvendetes hírt izen.
Van
boldogság, hiszem, hiszem!
Arany
Oroszhon, énekelj!
Nyugtalan
szél, kavarogj szerte!
Áldott, ki
örömmel jelölte
pásztor-búd.
Rajtad ég a jel.
Arany
Oroszhon, énekelj!
Szeretem
habod dörejét,
habon a
csillag tündöklését
és néped
áldott szenvedését
és áldást
osztó erejét.
Szeretem
habod dörejét.
Szergej
Jeszenyin: „Van boldogság, hiszem, hiszem!” (Weöres Sándor fordítása)
Hét-nyolc esztendővel ezelőtt,
amint ez köztudomású, a magyarországi jobboldal oroszellenes őrjöngéssel
köszöntötte az akkori kormány tapogatózását keleti, azaz moszkvai irányban.
Akkor is Magyarország energetikai problémáinak megoldása volt az ok és a cél.
De a bizonytalan tartalmú, mostanában sokat idézett országgyűlési határozat
elfogadásán kívül sok nem történt. A Fidesz akkor hazaárulással vádolta a
magyar kormányt, és Oroszországot minden további nélkül azonosította a sztálini
Szovjetunióval, „Putyin pincsijeiről” beszélt (a
részletekről lásd az összes pesti balliberális lapot, portált, tévé- és
rádióműsort kb. egy hete minden órában) és í. t.
Most, amikor Orbán Viktor
miniszterelnök megegyezést kötött Vlagyimir Putyin orosz elnökkel a paksi atomerőmű
bővítéséről, a bal- vagy szociálliberális médiavilág és blogoszféra
egyetértéséről biztosítja a Fideszt.
A nyolc évvel ezelőtti Fideszt.
A legcsekélyebb változtatás
nélkül átveszi – kajánul, kárörömmel eleinte, de egyre őszintébb meggyőződéssel
– a Fidesz hajdani sovén retorikáját, az utólagos hősök összes ízetlen,
mellesleg elavult, a mai Oroszországra alkalmazhatatlan szovjetellenes
gúnyolódását.
Történetesen – mint afféle
ökomarxista – magam is ellenzem a Paks II. ötletét, mert az ún. megújuló energiaforrások
(nap, szél, gondolat) híve vagyok, és természetesen magam is heves ellenszenvet
érzek (többek között) Vlagyimir Putyin zsarnoki, bürokratikus, elnyomó
rendszere iránt (is). De itt nem erről van szó.
Hanem arról, hogy a
magyarországi politikai irányzatok Rettenetes Ivánt vagy Sztálint vélik látni a
Kremlben, ha ellenfeleik szóba ereszkednek orosz politikusokkal vagy
vállalatokkal, de ha a hozzájuk közel állók teszik ezt, akkor vagy
reálpolitikára hivatkoznak, vagy – mint most a Magyar
Nemzet(egyébként tájékozott és profi) külpolitikai rovatvezetője –
hirtelen elalélnak Vlagyimir Putyin fölöttébb viszonylagos nagyságától és
kérdéses bájától.
Másképp kifejezve: az összes
magyarországi politikai irányzatok a jelek szerint – ún. belpolitikai okokból –
habozás nélkül képesek és hajlandók a legalantasabb soviniszta propagandára, ha
érdekeik így kívánják.
Jellegzetes soviniszta manőver:
valamely országot vagy népet azonosítanak avval a visszataszító rendszerrel,
amelyet ezeknek a népeknek el kellett szenvedniük. Német asszony memoárjában
olvastam – az 1970-es években gyári munkásként dolgozott Angliában – , hogy
londoni munkatársai egyszerűen „little Nazi bint”-nek (kis náci csajnak)
nevezték. Ez undorító. (Ez az asszony történetesen szélsőbaloldali volt, de a
történet mindenképpen viszolyogtató lenne.) A sztálini és posztsztálini
rendszernek az orosz nép is az áldozata volt, sőt: talán a legnagyobb áldozata.
A Gulag táboraiban mindenekelőtt oroszok – és a Szovjetunió egyéb népeiből
származók – ültek. Az oroszokon Sztálin és a Gulag miatt viccelődni: a legjobb
esetben ízléstelenség, a legrosszabb esetben: a fajgyűlölet cinikus
kihasználása.
A magyarországi ún. baloldal
eddig őrizte az antinacionalizmusnak legalább a külszínét. Ezt most –
választási megfontolásokból – a sutba vágta. Különösen gusztustalan az, ahogyan
egyszeriben csak a vulgáris „antikommunizmus” kliséiből merít.
Itt álljunk meg egy polgári szóra.
A vulgáris „antikommunizmus”
már 1989, a rendszerváltás előtt is létezett. Nyilas hajlamú, félrészeg
borbélysegédek az italboltban szoktak volt merészen röhögni a keleti tömb
szovjet eredetű jelszavain és mozgalmi zsargonján. Ez a röhögés – idősebb
olvasóink még jól emlékszenek rá (sőt: idősebb publicista ismerőseink naponta
ismétlik a tudatlan közönség legnagyobb örömére) – eléggé sajátos volt (és
maradt) az irányát tekintve.
„A népek barátsága.” Hihihi.
„Világbéke.” Hahaha.
„Néphatalom.” Hehehe.
„Antiimperializmus.” Höhöhö.
„Amerikában verik a négereket.”
Húúúhuhuhú.
Ami a sajátos mindebben, az nem
egyéb, mint hogy mindezek a szófordulatok a polgári humanizmus ismeretes alapeszméiből
származnak. Nem helyesebb a népek barátsága és a világbéke, mint a háború? Nem
okozott az imperializmus és a neokolonializmus a nácizmus által okozottal
összehasonlítható szenvedéseket – igaz, „csak” a színes népek körében, és igaz, a
szenvedések okozói ún. liberális demokraták voltak – évszázadokig? Nem volt
iszonyatos a rasszizmus az Egyesült Államokban? Nem lenne kívánatos a nép
hatalma, azaz a demokrácia és az egyenlőség?
Tudom, avval a vélelemmel
éltünk, amikor elnéztük az ilyesmit, hogy a szovjet típusú rezsimek képmutatók,
és mindezt csak színlelik. Hiszen maguk is elnyomó természetűek voltak, hogy
tapintatosan fogalmazzunk.
Ebben nem lehetünk olyan
biztosak. Tekintve, hogy ezek a polgári humanista alapelvek, amelyeket
tisztességtelenül alkalmazott a szovjet agitprop, továbbra se érvényesülnek,
akkor se, ha jobb stílusban és következetesebben hangoztatják őket. S nemcsak a
politikai gyakorlatban nem érvényesülnek, hanem a médiaközvéleményben – s ennél
fogva a voltaképpeni közvéleményben – se. 1989 után a szovjet típusú rezsimektől
megszabadult kelet-európai és közép-ázsiai népek véres háborúkat vívtak
egymással (elképesztő atrocitások, tömeges nemi erőszak stb.), körükben
mindenütt elterjedt az etnicizmus és a rasszizmus. A demokrácia – azaz a köznép
befolyása az államügyekre – sehol sem (nem pusztán a kelet-európai és
közép-ázsiai országokban nem) nevezhető ténylegesnek vagy valóságosnak, az ún.
ballib vagy szoclib médiákban egyenesen nevetség tárgya (a demokratikus
törekvéseket „populizmusnak” szokás nevezni, a lehető legmegvetőbb
hangsúllyal).
Az Egyesült Államok által
vezetett NATO – számos kelet-európai ország részvételével – hódító háborúkat
vívott muzulmán országokban, ezek hihetetlenül sok polgári áldozatot
követeltek. Az amerikai NSA és a brit GCHQ az égvilágon mindenkit lehallgat és
megfigyel. Erre a polgári humanizmus hivatalos képviselői
hümmögéssel reagálnak. Ugyanazok, akik – teljes joggal – fölháborodnak a
putyini orosz állam szexista, homofób politikáján. (Itt jegyezzük meg, hogy az
orosz nők és az orosz melegek is oroszok.) A „realista” borbélysegédek és
publicisták továbbra is röhögnek a népek barátságának és a világbékének a naiv,
gyerekes eszméin, azaz Schiller és Beethoven Örömódájának – az Európai Unió
himnuszának – alapeszméin. (Hogy John Lennon „Imagine” nevű daláról ne is
beszéljünk…)
Ennek az állítólagos
„antikommunizmusnak” az értéke felől joggal táplálunk kétségeket.
A magyarországi ún. baloldal
teljes joggal tesz szemrehányásokat jobboldali vetélytársának, amiért
szorgalmasan dolgozik az 1945 előtti – szelíden fogalmazva – szélsőjobboldali,
gyilkos rezsimek rehabilitációján, emlékének gyöngéd ápolásán, meg amiért
megtűri soraiban – újólag finoman fogalmazva – a fajgyűlölőket, sovinisztákat,
irredentákat.
Ugyanakkor ez a „baloldal” most
egyetértését nyilvánítja a Miniszterelnökséget irányító államtitkár, bizonyos
Lázár korábbi kijelentésével, amely szerint az oroszokhoz fűződő kapcsolat
„értékválasztás” (csak ezt a tartalmatlan kifejezést ne hallaná már az ember!)
kérdése, azaz bárminő pragamatikus (pl. gazdasági vagy kulturális)
együttműködés gyanús, ha oroszok szerepelnek benne. Ez sovinizmus, semmi más.
S legyen szabad emlékeztetnünk
rá, hogy az oroszellenesség talán nem egészen független a második világháború
és a vészkorszak problémakörétől. Történelmileg nem a szociáldemokrata és nem a
liberális kommunistaellenesség volt fontos vagy jellemző, hanem a náci fajta.
Antifasizmus és oroszellenesség rosszul illeszkedik.
Ne feledjük talán azt se – s
nem feledhetjük, mert fasiszta barátaink és kollégáink sűrűn emlékeztetnek rá
–, hogy a második világháború idején a szociáldemokraták és a liberálisok is a
Szovjetunió és a Nyugat szövetségének a hívei voltak, s épp ezért díszeleg a
legfontosabb emberi jogi dokumentumok (az ENSZ Alapokmány, az Emberi Jogok Egyetemes
Nyilatkozata és a Helsinki Egyezmény) alján a szovjet kormány aláírása. Ezeket
sohase tartották be, mindenekelőtt a Szovjetunió, a „népi” Kína és
szövetségeseik sértették meg őket – de nemcsak ők (bátorkodom fölidézni a
legföltűnőbbek: a vietnami háború, az indonéziai mészárlás, a chilei puccs, a
Lumumba elleni kongói háború emlékezetét).
Az, hogy a magyarországi
reakció legjelentősebb képviselői – Rétvári Bencétől Seres Lászlóig – Marx szobrának elszállítását
szorgalmazzák, teljesen természetes, és nem túl fontos.
Az, hogy a föltétel nélküli
alapjövedelem ügyében egységfrontba tömörül az etnokonzervatív és a
neokonzervatív sajtó, aligha meglepő.
De az, hogy az ún. baloldal
nacionalizmussal szeretne választást nyerni, mégis mellbevágó. (És arra föl
tetszett figyelni, hogy az MSZP ifjú elnöke vészjósló hangsúllyal kürtöli
világgá azt a szörnyűséget hogy a Fidesz–KDNP-nek „az
Egyesült Államokból és Izraelből származó” kampánytanácsadói vannak? Ha nem
tévedünk, akkor a kérdéses származású Ron Werber szocialista kampánytanácsadó elleni,
eltéveszthetetlenül antiszemita tájszólásban tartott uszítást helytelenítettük,
nem?)
Szerény nézetem szerint a Paks
II. terve akkor is helytelen volna, ha amerikai, brit, japán vagy svéd
technológiával készülne, s a megépítéséhez szükséges hitel is onnan jönne. (S
ha helyes, akkor most is helyes.)
A szocialista Vasárnapi
Hírek – nem
ügyetlenül – a címlapján közölt szellemes karikatúrában, célozva a Brezsnyev és
Honecker csókját csúfoló régi fideszes plakátra, Putyint és Orbánt ábrázolja,
amint izzó smárban forrnak össze. (Egy kis szalonbuzizás is belefér,
szaktársak.) De Putyin nem Brezsnyev (bár talán nem jobb nála), és Orbán nem
Honecker (és nem Kádár és nem Grósz). Velük egészen más baj van. Mint tudjuk,
nem minden antidemokrata posztbolsevik.
Igaz, hogy Vlagyimir Putyin a
KGB munkatársa volt, és az is igaz, hogy Orbán Viktor hatalmi pártjában sok az
egykori pártfunkcionárius és pártállami lojalista (az MSZP-ből érdekes módon
sokkal alaposabban takarítják most ki őket). De ők megváltoztak: álkommunista
antidemokratából álkonzervatív antidemokratává lettek, mindenesetre
jobboldaliak, akikre jellemzők az etnicista attitűdök. A Fidesz-székházra
sarló-kalapácsos, ötágú csillagos vörös zászlót aggató Együtt-PM-aktivisták
zavarosan gondolkodnak. Putyin jelvénye a cári sas, Orbáné a Szent Korona.
Ezeken bezzeg nem merészelnek élcelődni.
A mérsékelt balközéptől azt
várta a párt nélküli, de Fidesz-ellenes választó, hogy legalább a sovinizmustól
és a legalpáribb reakciósságtól tartózkodjék.
Ráadásul nálunk – szemben
Lengyelországgal és Romániával – alig van hagyományos ruszofóbia. Lehet, hogy
ez a baloldali szavazókat megalázó trükk még csak nem is túl ügyes, bár a
szinte reményüket vesztett szoclib propagandisták és újságírók fiatalos
lelkesedéssel vetették rá magukat.
Én is ezekbe az újságokba írok,
és mérhetetlenül szégyellem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.