"Ha nem mondok fel önként, kirúgnak"

(A HVG cikke nyomán)

A Jabil – mely március óta a magyar kormány stratégiai partnere is – évek óta a magyarországi top 50 cég között található, mely 2011-ben 446 milliárd forintos forgalmat bonyolított, és 6,8 milliárd a mérleg szerinti eredménnyel zárt. A Jabil Circuit Magyarország Kft., mely a 2012-es cégadatok szerint 6428 főt foglalkoztatott, hivatalosan 673 dolgozótól válik meg decemberben. Október óta az alkalmazottaknak a korábbinál több túlórát kötelező vállalniuk, de a cég szerint ez csak átmeneti helyzet, és betartják az erre vonatkozó törvényi előírásokat. A Munka törvénykönyv e témában azt rögzíti, hogy csak úgy rendelhető el kötelezően túlóra, hogy az így ledolgozott munkaórák száma három hónap alatt nem haladhatja meg azt, amennyit a munkások a heti 40 órás, normál munkavégzésben dolgoznának. Munkaügyi szakértők lapunknak elmondták: lehet a kötelező túlóráztatás szabályos, de az egészségre nem lehet ártalmas, a kötelező túlóra igényének rendkívüliségét igazolni kell tudni, az viszont jogellenes, ha bebizonyosodik, hogy a túlórát az elbocsátások miatt, az előrelátható munkaerőhiány miatt rendelik el.

 „A Jabilon kívül nincsen más munkalehetőség. Ha lenne, akkor az embereknek eszük ágában sem lenne odamenni dolgozni. Alkalmazzák a tartósan munkanélkülieket, felveszik utánunk az állami támogatást, aztán amikor már lejárt ennek az összege, akkor elküldik őket és vesznek fel újakat. Ezt számtalanszor eljátszották már (…) van olyan, aki már negyedjére dolgozik a Jabilban rövid időn belül”.

„Én is a Jabil munkatársa voltam, (…) 'önként' számoltam le”.

 „Két és fél évet dolgoztam ott, határozatlan idejű szerződéssel. A fizetett szabadságomat töltöttem, amikor megszólalt a telefonom délután fél 3 körül, hogy 5-re mindenképpen menjek be tréningre. Fura volt, de bebuszoztam. Ahol a 4. számú tréningterem végében már ott gubbasztott a biztonságért felelős személy. Öt körül megjelent a komplett gyárvezetés és közlik velem és kb. 30 társammal, hogy mi vagyunk azok a 'szerencsések', akik beleestünk a csoportos létszámleépítésbe. És hogy mennyire sajnálják, és együtt éreznek, és …. blablabla-blablabla. A teremben volt, aki 10 éve volt a munkásuk, voltak 2 gyermekes családapák, nők, férfiak, idősebbek és fiatalok vegyesen. Kaptunk egy nyilatkozatot két példányban, hogy december 11-ével megszüntetik a munkaviszonyunkat, de remélik, hogy addig is tisztességesen és becsülettel végezzük a munkánkat. Indoklás, visszaigazolás semmi, hogy miért pont mi. És úgy hallom, hogy ez volt a 'humánusabb' megoldás, mert a sori dolgozókat húszasával vezettették ki a munkaterületükről – tekintet nélkül arra, hogy milyen szerződéssel dolgoztak a cégnél. Volt, aki úgy tudta meg, hogy már nem dolgozik a cégnél, hogy a belépő kártyája nem engedte be a gyár területére”.

„A felső vezetőség a szakszervezetekkel egyeztetve leküldött egy körlevelet, aminek alapján, aki önként jelzi, hogy leszámol, és nem várja meg, hogy elküldjék – ezzel is könnyítve a HR munkáját –, az a csoportos létszámleépítés keretein belül, ugyanazon feltételekkel és közös megegyezéssel távozhat. Annyian adtuk be a felmondásunkat, hogy nem maradt volna, aki a decemberig vállalt gyártást megcsinálja, ezért van, akit csak december 11-gyel tudtak engedni leszámolni. És még így is, hogy ennyien 'felmondtunk önként', ezen felül is több száz embert küldenek el”,

„Akik tőlünk megmaradtak, az a 4 dolgozó mind egyedülálló, egyiknek sincs gyereke, háza, hitele. Közben meg elküldtek háromgyerekes családapát, meg nyugdíj előtt állót”.

„A művezetőm szólt, hogy ha nem számolok le, akkor ők megteszik, vagy kirúgnak. Miért döntöttem így? Elsősorban a 12 óra állás miatt, illetve a 4,5 óra buszozás miatt, ami nagyon fárasztó. Az nem normális, ha az embernek 25 éves korában meszesednek az ízületei a sok állástól. Az orvos egyből megmondta, hogy mit dolgozok, pedig nem ismer. A térdeim szerinte olyan állapotban vannak, mintha elmúltam volna 50 éves”.

 „Több hónapon keresztül nem azt a bért kaptam, amit ténylegesen ledolgoztam, mert 'valamit' a bérszámfejtésnél állandóan elszámoltak. Naponta jártam reklamálni, amit annyival intéztek el, hogy a következő hónapban majd megkapom. Az utóbbi időszakban az emberek már gyomorideggel jártak be dolgozni, mert azzal bíztak meg egyeseket, hogy figyeljék mások munkáját és riportoljanak a felső vezetésnek arról, hogy kinek lehet fegyelmit adni – megkönnyítve ezzel a létszámleépítést”.

„Nem szeretném, ha a nevemet kiírnák, ugyanis titoktartási szerződést írtam alá. Ha nem tettem volna, nem tudtam volna leszámolni, csak simán kirúgtak volna. Úgy kellett 12 órázniuk, hogy túlnyomó részt álló, szaladgáló munkájuk volt. Embertelen körülmények között dolgoznak ott a munkások, hozzátéve: nem elég, hogy 12 óra munka alatt kétszer van csak 10-20 perces szünet, de ennyi idő alatt kell megtenni az ebédlőig azt az 5 perces utat, aminek a végén mindig hosszú sor várja az ebédre érkezőket, és képtelenség kivárni a sort. A mosdóba is ez idő alatt kell elmenni.”

„Ki van adva a csopiknak, művezeknek, hogy ki kell szórni fegyelmikkel az embereket. Így kezdődött a létszámleépítés: Késel a szünetről? Fegyelmi! Az, hogy 12 órában 45 perc áll rendelkezésre, amit 1 perccel sem léphetsz túl, miközben több 'részleget' is kiengednek egyszerre, így amikor meglátod a sort az ebédlőnél, inkább 12 órán keresztül nem eszel, mert ha igen, esélytelen, hogy visszaérj! Ki kell menned mosdóba? Majd, ha esetleg valaki levált! Ha mégis kimész, mert muszáj, kapod a fegyelmit. Így megy ez.”

 „Másfél évet dolgoztam le ott becsületesen, soha táppénzen sem voltam. Kis gyermekemet egyedül, albérletben nevelem. Miután elküldtek a Jabiltól az albérletünket is felmondták a helyzet miatt. (…) Sok hozzám hasonló édesanya térden állva könyörgött, hogy ne küldjék el. De nem törődtek ezzel, sem pedig semmilyen életkörülménnyel. Nem tehettem arról, hogy nem volt végleges szerződésem még másfél év után sem!”

”A Jabillal korábban lehetett tanulmányi szerződést is kötni. Az illető élt a lehetőséggel, és levelezőn elkezdte az egyetemi tanulmányait. Aztán a cég, amely eleinte fizette a díjakat, kis idő múlva lejjebb vitte a fizetését. Aztán még lejjebb, és mikor szóvá tette, hogy közel a minimálbérért dolgoztatják, azzal szerelték le, hogy ha az átsorolását nem fogadja el, fizesse vissza a cégnek a tanulási költségeit. „Nem tudott mit tenni. Minimálbérből nem tudott megélni, sok volt a hitele, így kiment külföldre”.

 „Bár már leszámoltam, január végéig jogi állományban vagyok. Több mint 7 évet dolgoztam itt. Papíron elő is léptettek ez idő alatt, amit azonban a fizetésembe nem sikerült átvezetni. A szerződést megkaptam ugyan, de mivel a bér nem egyezett rajta, így nem írtam alá. Ígéretet kaptam egészem a leszámoláson napjáig, hogy a kompenzációt és a szerződésemet megkapom, de sajnos ebből semmi sem valósult meg. (…) Még a leszámolásom napján is kaptam egy ígéretet, hogy megkapom a nekem járó végkielégítést. Aztán az előző, az előléptetésem előtti béremmel számoltak el – miután jó ideig szerződés nélkül dolgoztattak.”

A cég nem kommentálja a leírtakat.